Szeretnék mindenkit felkészíteni rá, hogy ez nem lesz vidám történet, de annyira nem, hogy nincs is erőm megírni nulláról, hanem inkább átmásolom a részleteket, amiket a másik blogomban írtam róla - anno napra készen - és egy befejezést teszek hozzá.

Mert az Airbnb akármennyire is klassz dolog, ha valaki nagyiparban csinálja már csak statisztikailag is  bele kell, hogy fusson egy-két rosszabb történetbe. Jelen esetben egy eléggé megrázóba. Aminek az oldalon semmi nyoma nem lett. Ironikus módon anyagilag is puszta nyereség volt, hisz az egy hónapos foglalásomból 22 óra lett - de én ugye a teljes hónapért ki lettem fizetve.

De ennyire rossz és tragikus történetet senkinek nem kívánok és azt sem gondolom, hogy ilyenbe mindenki törvényszerű, hogy belefut, aki szállást ad idegeneknek, sőt.

Álljon tehát itt a teljes történet a másik blogomból kivonatkolva és a legvégén kiegészítve az egész sztori utóéletével:

2018. Február 24.

A legutóbbi posztomat két részletben írtam: az első felét egy nyugis szerda délután, amikor épp a legújabb vendégemet vártam, a második felét pedig több mint 24 órával később, amikor már túlestem az időközben megérkezett vendég által okozott sokkon.

Február 14-én érkezett egy egy hónapos(!) foglalás Airbnb-n. A jelentkező egy los angeles-i úriember volt, profilkép nélkül és egy egysoros bemutatkozó szöveggel, miszerint ő egy "73 éves férfi erős hátfájdalmakkal". Nyolc éjszaka a rekordom, amit egyben eddig valaki nálam töltött, meg elég bevállalós típus is vagyok, szóval csak kicsit akadtam ki, inkább átadtam magam a kíváncsiságnak: ebből vajon mi lesz? A barátaim persze ugrattak, hogy lehet kifogtam egy gazdag amerikai nagybácsit, de szerintem a valóságban mindenki titkon röhögött rajtam... 

Február 21.-ére volt megjelölve az érkezés dátuma és aznap háromnegyed nyolckor telefoncsörgésre ébredtem. Egy meglehetősen öreges hang szólt bele a kagylóba, hogy ő lenne a mai vendégem és érdeklődne mikor érkezhet? Mondtam neki, hogy a nap nagy részében otthon leszek, így végül a délután kettő órában állapodtunk meg.

Miután fél négykor sem volt még sehol, felhívtam, hogy merre jár? Azt mondta jön, de késik, szerinte olyan fél hatra megérkezik. Jó... Fél hétkor aztán csengett a telefonom, egy ismeretlen szám hívott: mégpedig egy taxis! Azt mondta, hogy itt áll a házam előtt egy amerikai úriemberrel, le tudnék-e menni? Persze, két perc és lenn vagyok!

Mikor leértem D. az anyósülésről tápászkodott ki nem kis erőfeszítések árán. A taxisofőr mondta, hogy a csomagtartója tele van táskákkal, várja az utasítást mi legyen velük. Megkértem, hogy vigye be a liftig. D. eljött a kapuig és ott leült (ez olyan 3-4 méteres táv). Mikor a taxis minden csomagot bevitt, megkértem, hogy menjünk be. Felállt a segítségemmel és elvonszolta magát a liftig, ahol újra leült a lépcsőre és fújtatott. Bepakoltam a csomagjai egy részét a liftbe és felmentem velük a másodikra. Aztán vissza le. Ismét kellett a segítségem a feltápászkodáshoz, de bejött a liftbe és felmentünk. Amíg kinyitottam a lakásajtót, újra leült a lépcsőre zihálva, majd amíg pakoltam a csomagjait befele, konkrétan elfeküdt! Mondtam neki, hogy ez így nem OK, legalább a lakásba fáradjon be. (Dél-amerikai olvasóimnak üzenem, hogy itt nálunk most dúlnak a mínuszok!) Ezúttal nem volt semmi lakás-mutogatás, azonnal a konyha felé irányozott, ahol lerogyott rögtön egy székre. Azt mondta minden rendben, csak kimerült a csomagolásban. Mondtam neki, hogy ha még tudna menni pár métert, eljutna a szobájába és ott le is tudna feküdni. Vett egy nagy levegőt, nekiment a szárítóknak, de azért beküzdötte magát a szobába, ahol úgy ahogy volt (cipőben-kabátban) elterült az ágyon.

Nos, láttam már sokféle megérkezést, de erre az is enyhe kifejezés, hogy nem volt szokványos. Azonnal hívtam a mentős öcsém, hátha át tud ugrani megnézni, hogy minden rendben van-e a vendégemmel, de épp dolgozott, ezért csak annyi tanácsot tudott adni, hogy sürgősen hívjam a 104-et. Közben hívtam Anyut is, aki azt mondta átjön és így is tett. Kicsivel korábban érkezett, mint a mentősök.

Eddigre D. már javában szunyókált és gyakorlatilag a három piros ruhás férfiember ébresztette fel. Megvizsgálták, néztek EKG-t, szívhangokat, betelefonáltak a Bajcsy Kórházba, hogy ajándékot visznek, majd a "gépész" (mert a szakzsargonból már profi vagyok!) eltűnt és egy hordágyszékkel tért vissza. És itt jött a szép jelenet, D. ugyanis közölte, hogy márpedig ő innen nem megy el!

Na és itt van az, amikor sakk-matt a helyzet. A mentősök kedvesen megdicsértek, hogy helyesen jártam el, hogy kihívtam őket, mert abszolút jogos és több okból is be kéne vinniük, ugyanakkor "olyan embert nem lehet megmenteni, aki nem akarja". Beadtak neki valami injekciót és megjegyezték, hogy ettől valószínűleg többet fogja látogatni a WC-t, majd mondták, hogy hívjam őket újra, amikor már nem lesz magánál és nem tud ellenkezni!

Szó szerint ezzel a szöveggel hagytak ott. Megnyugtató, mi?

Időközben megtaláltuk a gyógyszerei receptjeit, amiket nem váltott ki, úgyhogy elindultunk Anyuval. Ő haza igyekezett, hogy hozzon egy váltóruhát, és visszajöjjön hozzám az estére, "mert biztos nagyon félek" - amiről helyből és határozottan lebeszéltem, mert mégis mitől félnék??? Biztosítottam róla, hogy felhívom, ha bármi gáz van (mint tettem korábban is), de menjen csak haza és maradjon is otthon, mert neki másnap munka van! Én meg elmentem és kiváltottam D. gyógyszerét (és már azt is tudom, hogy az ügyeletes patikák "ügyeleti díjat" számláznak fel ilyen estekben, ami értéktől független, csak vásárlásonként terhelik meg vele a beteg pénztárcáját - 381 Ft-tal, szóval azért nem kell belehalni).

Arra mentem haza, hogy az előszoba szőnyegem fel volt gyűrve és szanaszét érmék voltak elszórva rajta (D-nek több zsák mindenféle érméje van): D. a WC-n volt. Mikor nagy sokára kijött, szégyenkezve mondta, hogy majd eltakarítja, amit otthagyott, én pedig odaadtam neki a gyógyszerét és tudtam, hogy én nem akarom megnézni azt a WC-t... Aztán hajnali 3-ig hallgattam a szobámban, hogy lélegzik-e még a túloldalon. Ekkor elszunyókáltam olyan ötig, de akkor felhorkant vagy csinált valami hasonlót, amivel felriasztott. És ezzel meg is ijesztett. Megkérdeztem minden OK-e, de azt mondta, hogy igen, csak egy vödör kérne, hogy ne kelljen mindig körbe mennie a WC-hez. Adtam neki. Aztán hallottam a hangokat, majd azt is, ahogy a vödör felborul... Na remek, már a szobába sem akartam bemenni innentől...

Ez volt az a pont, ahol felhívtam Airbnb-t, hátha tudnak valami tanácsot adni mi a teendő? Erre az ügyfélszolgálatos Annetta megérdeklődte, hogy most akkor szeretném-e töröltetni a foglalást, vagy megtartom a vendéget? Vennem kellett egy nagy levegőt és utána mondtam csak, hogy itt nincs szó a vendég kidobásáról, inkább az érdekelt volna, hogy van-e valami tanácsuk egy ilyen esetre nézve? Nincs... Illetve annyi még volt, hogy fotózzam le a szobát meg a WC-t és majd megtéríttetik a vendéggel a rendbehozatalt. Ezt köszöntem nem kértem...

Később aztán a hölgy főnöke(?) felhívott, kifejezte sajnálatát a kellemetlen helyzetért és megkérdezte, hogy tudnak-e valamiben segíteni és erre én kérdeztem vissza, hogy mondja meg őszintén: szerinte tudnak? Mert az az opció, hogy lemondjam a foglalást nem érdekel! Erre jött a szöveg, hogy ők csak egy customer support és mondtam, hogy tudom, de ezzel meg én nem tudok mit kezdeni. Azt ígérte még érdeklődnek az úrról, mondtam, hogy jó...

Valahogy aztán visszaaludtam és legközelebb 11-kor ébredtem fel. Gyorsan átszóltam a szomszédba, hogy minden rendben van-e és D. szerencsére mondta, hogy igen. Kérdeztem, hogy kér-e valamit enni és mondta hogy egy kávét inna, tejjel. Beraktam pár krumplit sülni (merthogy diétáznia kellhet ugye), leugrottam a kisboltba tejért, aztán amikor kijött reggelizni elbeszélgettünk egy kicsit. Úgy két óráig. 

Kiderült, hogy nincs senkije egyetlen vele nagyjából egykorú fiútestvérén kívül, akinek összvissz egy kétszobás lakása van Amerikában, ahol a barátnőjével él. Ott max 2 hetet tölthetne. További rokonai, fia-lánya nincs. Saját amerikai ingatlana szintúgy nincs. Magyarországra szeptemberben jött, szeptemberig van tartózkodási engedélye is, addig főleg airbnb-vel éldegél különböző helyeken. Egészségbiztosítása nincs, ezért nem akar kórházba menni.

Mondtam neki, hogy Magyarországon ha kórházba kerül és nincs biztosítva, akkor kiküldenek ugyan a címére egy számlát, de ha az visszajön kézbesítés nélkül, akkor a TB kénytelen a mi járulékainkból fizetni. Tudom, hisz anyukám keze alatt számtalan ilyen eset megfordul...

Aztán összeszedtem magam és ultimátumot adtam neki:

1. Vagy kórházba megy, rendesen kivizsgáltatja magát, aztán pedig rendesen szedi a kapott gyógyszereit, VAGY

2. Jelentem Airbnb-n és olyan "ajánlást" adok neki, hogy többet nem fogja senki fogadni

Elmondtam neki, hogy nem tudom őt ápolni, nem vagyok nővér. Bizonygatta, hogy "mindig ez van", ha "elfelejti pár napra a gyógyszereit bevenni" és hogy néhány nap pihenés után mindig rendbe is jön! 15 éve szedi a gyógyszerét, amit kiváltottam neki és már van tapasztalata.

Megmondtam neki, hogy én ezt elhiszem, de közben azért eltelt 15 év, és ami korábban bejött lehet hogy most nem működik már, mert 15 évvel öregebb lett. Elmondtam neki azt is, hogy a mentősök úgy hagyták itt, hogy akkor hívjam őket újra, ha elveszti az eszméletét, de én ezt nem akarom megvárni. Miért nem jó az neki, ha én vigyázok itt a cuccaira, ő meg szépen kivizsgáltatja magát alaposan a kórházban? Egy kórház nem egy mennyország Magyarországon sem, de az ellátás színvonala szakmailag azért rendben van és az a legjobb neki, ha el tudja mondani a panaszait addig, amíg magánál van!

És újra elmondtam, hogy válasszon a fenti két forgatókönyv közül.

Végül beleegyezett az első opcióba.

Abban is megállapodtunk, hogy mielőtt kihívom a mentőket, összekészítjük a cuccait a kórházba.

A fenti beszélgetést is zanzásítottam, a készülődés pedig hasonlóképp időigényes lett, így négykor jutottunk oda, hogy újra tárcsázhattam a 104-et. Az új mentőscsapatot egy nő vezette és amikor megvizsgálták látták, hogy a(z EKG-s?) tappancsokat rajta hagyták az előzőek - számítván arra, hogy nemsokára újra jönni fognak érte...

Odaadtam nekik az éjszakai EKG-t meg a mentősök esetleírását és bár most jobb eredményeket produkált (de annyira jókat, hogy ha nincsenek az éjszakai leletek, talán el sem viszik!), azért bevitték a Honvédba.

Időközben visszahívott az orvosnő, akit - a recept alapján - kerestem telefonon is, meg rá is írtam Facebook-on. D. ragaszkodott hozzá, hogy az egészségi állapotával kapcsolatban csak vele lehet beszélni, de a fiatal kis doktornő elmondta, hogy ők összesen csak 2x találkoztak és eleve úgy ismerkedtek meg, hogy egy amerikai páciense ismerőse. Valóban ő írt fel neki gyógyszereket, de csak olyanokat, amiket rendszeresen szed és a lelkére kötötte, hogy a hasi panaszait vizsgáltassa ki rendes helyen - hiszen ő csak egy háziorvos.

Beszéltem egy korábbi hostjával is. Nála decemberben lakott egy hetet és ott csak annyi konfliktus volt, hogy a lakás amit kapott a negyediken volt, de lift csak a harmadikig járt. Ezen kicsit kiakadt, de végül nem kérte át magát más lakásba. Ennek a férfinek mondta azt is, hogy Magyarországon gyerekek sakk tanításából szeretne élni és a csomagolás során magam is meggyőződhettem róla, mennyi sakkos cucc van nála (több textil/bőr tábla, bábu szettek, sakk-óra, nem beszélve a Polgár lányok könyveiről). 

Szerettem volna bemenni később D-hez a Honvédba, hogy segítsek/tolmácsoljak, de hatkor találkoztunk a Tanuló Tanárokkal, aztán eléggé fáradtnak éreztem magam és csak arra futotta, hogy hazafelé vegyek egy pár gumikesztyűt és - minden biománságom ellenére - Domestost. Persze otthon aztán felhívtam a Honvédot és miután sikeresen beszéltem még azzal az orvossal is, akihez a vizsgálatra várt, és meggyőződtem róla, hogy angolul is és a lehető leggondosabb módon el lesz látva, megnyugodtam és elkezdtem mosni, befejeztem a legutóbbi blogbejegyzést, majd nekiláttam a takarításnak is. Hajnali háromkor végeztem az öt adag mosással és a teljes körű pucolással. Nem volt felemelő... De a szag, az legalább elmúlt... 

Háromkor aztán kidőltem és délben ébredtem pénteken. Gyorsan bevettem a gyógyszerem, mostam egy újabb adagot, összekészültem, meg összekészítettem neki is pár dolgot, aztán egy ebéd kitérő után mentem rögtön a Honvédba. Voltak telefonos kísérleteim egyébként, de azokat nem kapcsolták, ha meg mégis, akkor nem vették fel... Pedig ha felvették volna, nem megyek ki a francba hiába.

Merthogy a sürgősségin azzal vártak, hogy innen elkerült "az amerikai beteg" a kettes számú egységbe (régi MÁV kórház) és az intenzíven van. Bővebb felvilágosítást az állapotáról ott adnak. Szuper!

Ha már meghallom az "Intenzív" szót, végigfut a hideg a hátamon, mert annál szörnyűbb helyet egy kórházban nem ismerek! Kegyetlen rossz! Arra felkészíteni senkit nem lehet! Persze biztosan más élmény, ha az embert altatják közben - mint őt. De ezt ekkor még nem tudtam. Másfelől azt viszont igen, hogy ott aztán nagyon szigorúak a látogatási feltételek és miután én senkije nem vagyok nem fognak beengedni hozzá. Talán még az állapotát sem mondják meg. De azért nyilván átmentem tenni egy próbát.

A másik Honvédban - vagy a régi MÁV-ban - jelenleg látogatási tilalom van. Szóltam a kapusnak, hogy mi járatban vagyok, ő erre a recepcióig beengedett, ahol mutattak egy telefont és megadták az Intenzív számát, hogy ott érdeklődhetek.

Egy kis fiatal nővér vette fel. Nagyon megörült nekem! Azt mondta az első személy vagyok, aki érdeklődik "az amerikai beteg" állapota felől. De sajnos nem sok jó hírrel szolgálhat: életveszélyben van! Nagyon súlyos az érelmeszesedése, és a hasi fájdalmai azért voltak, mert vérzett az egyik veséje. Miután tovább vérzett, most viszik a következő műtétjére, úgyhogy fel sem tudok menni hozzá az osztályra. A jelenlegi műtét tétje az, hogy el tudják-e állítani a vérzést. Ha igen, akkor megmaradhat a veséje, de ha nem, akkor ki kell venni, és marad a másik, ami viszont egy roncs. Ergo onnantól dialízisre fog szorulni hátralevő életére.

Úristen!

Értesítették már a Nagykövetséget, de felvennék az én adataimat is. Meg kellett adnom nevet, telefonszámot és címet "távirat esetére". Megborzongtam. Megadta a közvetlen telefonszámukat, és azt mondta, hogy meg kell beszélnie a főnökével, de jelenleg én vagyok az egyetlen kapcsolattartó személy, ezért lehet, hogy kiadhatnak majd információt számomra. Kérdeztem, hogy van-e még bármi tennivalóm, de azt mondta, hogy nincs és még egyszer elmondta, hogy nagyon örül, hogy bejöttem és jelentkeztem. Mondtam neki, hogy fura, hogy nem tudtak rólam, hiszen a nevemet-telefonszámomat a mentősöknek is megadtam, de azt mondta, hogy az már hozzájuk nem jutott el... Még mondtam neki, hogy amennyire tudom van D.-nek egy fiútestvére, aki benne van az útlevelében is, mint "vészhelyzet esetén értesítendő személy" és ezt nagyon megköszönte. Tényleg nagyon kedves volt és ha nem is jutottam fel D-hez, azért örültem, hogy valaki örült nekem és értékelte hogy bementem.

Időközben aztán jöttek a nagy tanácsok. Kedvencem, hogy "minek kellett ilyesmibe belekeverednem, jobb lett volna ha nem teszem". Na az ilyenen azért kiakadok. Nyilván nem én kerestem a helyzetet, de ha már benne vagyok hagynám ott? Komolyan, nem értem! Lehet, hogy csak 22 órát találkoztunk eddig és lehet, hogy nem tudok róla kb. semmit, de annyit azért igen, hogy nincs itt senkije és most egy hihetetlen veszélyes szakaszában van az életének. Tényleg ilyenkor kéne még egyet belerúgni, csak hogy a kis puha kacsóim ne fáradjanak el? És hát nem vagyok egy mintakeresztény, de komolyan magára kellene hagyni egy bajba jutott embert, ha már hozzám vetette a sors???

Hazafelé persze meg kellett nyugodnom és kellett az a két óra, amíg eldöntöttem, hogy elmegyek kvízestre. Az jutott eszembe, hogy most egyedül otthon a lakásban úgysem lenne jobb, valami meg legalább eltereli a figyelmem ezekben a kritikus órákban.

[...]

Persze felhívtam a Honvéd Sürgősségit is, a telefont pedig a délutáni nővérke vette fel. A műtét sikeres volt, és ugyan rengeteg vért kellett a betegnek adni, de az állapotát sikerült stabilizálni. Sőt, a veséje is megmaradt! Jelenleg altatásban van, lélegeztetik és holnap dializálni is fogják újra, és még egy darabig biztosan az intenzíven marad (akár egy hétig is!), de esélye van arra is, hogy ezt a kört megússza és túlélje. Látogatni nem látogathatom, de ha telefonon érdeklődöm, információt ki fognak tudni adni az állapotáról.

Ha valaki, hát én tudom, hogy egy sikeres műtét még nem mindig jelent győzelmet, sőt, gyakran utána kezdődik a legnagyobb harc! De akkor is nagyon fontos lépés, és nagyon örülök neki, hogy D. ezt az akadályt sikeresen vette! Remélem innentől minden a legjobban alakul majd Vele!!!

2018. Február 27.

D. továbbra is altatásban és lélegeztetőgépen van, a keringése már működik, de dializálni még mindig rendszeresen kell. Tegnap végre orvossal is beszéltem (minden nap telefonálok a MÁV intenzívre). A fájdalmait egy vesekő okozhatta, amivel azonban nem törődött, úgyhogy a kis genyó felsértette, minek következtében vérezni kezdett az egy szem működő veséje. Ezt sikerült ugyan megmenteni, de még nem lehet tudni, hogy be tudják-e majd indítani és el tudja-e látni majd a funkcióját. A másik veséje már le van állva. Gyakorlatilag még "nyitva van hagyva", azaz biztos, hogy lesz még egy műtéte, hogy kiszedjék a tamponokat meg gézlapokat, amiket benne hagytak. Ezt a műtétet először mára ígérték, tegnap azt mondták szerdán lesz, ma meg azt, hogy csütörtökön. Úgyhogy fingers cross please, csütörtökön lesz egy műtéti társam, csak míg ő Pesten lesz műtve, én Budán, míg ő Oxigén maszkban lesz, én "szkafanderben", míg ő altatásban "csinálja", én magamnál leszek és míg neki az élete múlik rajta... nos az végülis nekem is.

Izgulok magunkért, de bízom benne, hogy sikerülni fog! Egyszerűen sikerülnie kell! :-)

2018. Március 1.

Update D.-ről – merthogy csak ennek a posztnak a megírása után mertem felhívni a MÁV intenzívet: végül már tegnap megtörtént a műtétje, kivették a gézlapokat és újra egy kis keringéstámogatásra szorult, valamint továbbra is lélegeztetik. Dializálják rendszeresen és amint be tudják indítani a keringését, megkezdik levenni a lélegeztetőgépről és ha az sikerült, akkor elkezdik ébresztgetni! A vesevérzése friss lehetett, olyan 1 napos(!) és ha még egy napot várunk a kórházba menetellel (amit egyébként nagyon kérlelt tőlem anno), akkor valószínűleg ma már nem élne. A doktornő azt mondta, hogy továbbra is súlyos, életveszélyes állapotban van és még bármi lehet, de első körben megmentettem az életét!  

Ilyen szépet még soha senki nem mondott nekem. Az egész családom orvos és én soha nem mertem őket követni, mert hatalmas felelősségnek tartom a munkájukat és tudom, hogy nem bírnám elviselni azt, ha a hibámból meghalna egy betegem. De ezzel – nyilván – annak a lehetőségéről is lemondtam egyben, hogy meg is mentsek életeket. És akkor valaki mond nekem egy ilyet... Ezt az érzést leírni nem lehet! Szívből kívánom, hogy ti is átéljétek! Igen, sírok. Nem vagyok egy cseppet sem büszke magamra, de nagyon nagyon remélem, hogy nem csak egy hetet kapott, hanem tényleg túl fogja élni ezt a kis „kalandot”. Szeretnék ott lenni, amikor kiengedik a kórházból... és persze ott is kell lennem, hisz továbbra is nálam van minden cucca és hozzám fog hazajönni! :-)

2018. Március 4.

Szombat reggel a kozmetikusomnál kezdtem, aztán amíg vártam a tesómékra, volt időm telefonálni a Máv Intenzívre, ahonnan megtudtam, hogy a vendégem sajnos szepszist kapott. Magyarul: vérmérgezést... Épp akkor vitték CT-re, hogy megtudják, hogy van-e valami oka, vagy ez "csak simán" a műtét következménye? Ennek az eredményétől tették függővé, hogy újra megműtik-e, vagy hagyják, hogy megpróbálja antibiotikumokkal leküzdeni a szervezete az egészet.. 

Sajnos ma már rosszabb híreket kaptam: a doktornő szerint gyakorlatilag az van, hogy meg fog halni. Idő kérdése, hogy mikor. Amikor rákérdeztem, hogy de azért ugye mindent megtesznek érte, akkor némileg ingerültebben kérdezett vissza, hogy miért, azt gondolom, hogy eddig nem tettek meg mindent érte??? Mondtam, hogy nem gondolom ezt.

Csak... rossz érzésem van, amikor azt tapasztalom, hogy egy kezelőorvos lemond valakiről... Összesen ennyi történt.

Amikor arról van szó, hogy mi az elvárásom egy orvos irányába, csupa ilyen patetikus dolgok jutnak eszembe: azt szeretném, ha ő is küzdene. Ha akarná a beteg gyógyulását. Ha hinne benne, hogy sikerülhet neki. És igen, kemény volt ezt az arcomba kapni, hogy meg fog halni. Akkor is rosszul esett, ha nekem ő voltaképp "senkim". A doktornő még annyit hozzátett, hogy persze nagyon kedves, hogy érdeklődöm róla minden nap, meg hogy a Nagykövetség is szokta őket keresni, de rokonról nem tudnak. Neki a mai a negyedik nap volt, de a vérmérgezés tegnap derült ki. Az ő harmadik napján.

2018. Március 6.

- Felhívtam a Honvéd Intenzívet, ahol - akkor még - azt mondták, hogy ha be is indítják D. lélegeztetését és fel is tudják ébreszteni, ezen a héten még biztos, hogy az urológián fog feküdni, nem fogják hazaengedni. A szepszist már csak az utazás reggelén tudtam meg, de akkor is azzal a reménnyel, hogy egy hét alatt túl lesz rajta...

[...]

- Airbnb-n a vendégszobám (ugye) március 20.-áig le van foglalva D.-nak

2018. Március 8.

Reggel egy ismeretlen szám hívott, olyan, amit nem is ír ki a telefon. Az Amerikai Nagykövetség volt. Azt mondták, hogy a telefonszámomat a mentősöktől kapták meg (nyilván, miután a kórháznak sem adták át...), és jobbára D. cuccai felől érdeklődtek. Elmondtam mindent, amit tudtam, de természetesen a “túloldalról” semmi konkrétumot nem kaptam cserébe, személyiségi jogokra hivatkozva. És itt most olyan dolgokra gondoljatok, hogy a nő nem volt hajlandó megmondani még csak azt sem, hogy találtak-e D.-nek rokont. Ellenben nagyon érdekelte a pontos címem, hogy ki vagyok és hogy mikor hozhatnák el tőlem a konzul úrral D. dolgait? Külön kitért rá, hogy vajon az értékei is nálam vannak-e, különös tekintettel egy övtáskára és hogy egyáltalán: mijei vannak a lakásomban? Ez bevallom egy kicsit érdekes volt és meg is mondtam neki, hogy miután együtt pakoltunk be a kórházba nyilván vannak táskái, amiknek ismerem a tartalmát (a ruháit ki is mostam ugye), de ez egyáltalán nem igaz mindegyikre.  Van például 3 laptop táskája, meg egy kicsi szürke kézipoggyász méretű bőröndje, amiket csak akkor nyitott ki, amikor az első mentős csapat járt nálunk és meg kellett keresnie a gyógyszerei receptjeit. A nő összesen háromszor hívott a délelőtt folyamán, mire meg tudtunk beszélni időpontot arra, hogy átjöjjenek hozzám és elvigyék a holmiját.

Ettől a beszélgetéstől rossz érzésem lett, ezért többször hívtam a MÁV Intenzívet, míg délután nagy nehezen kaptam egy újabb orvost (és azért mondom, hogy nagy nehezen, mert a nővér, aki felvette a telefont meglehetősen gyanakvóan kikérdezett a beteggel való kapcsolatomról, mert “én biztos nem az a nő vagyok, aki ma már egyszer kereste őket a Nagykövetségről az úr állapota felől érdeklődve”). A doktor azt mondta, hogy D. állapota változatlan, de szerdán csinálnak (csináltak) neki izotópos vizsgálatot, hogy eldöntsék újra meg kell-e műteni és “voltaképp valamennyire javult az állapota” (ha jól értettem legalább a hasmenése elmúlt). Ez a beszélgetés megnyugtatott, mert eszerint mégsem mondtak le róla és így a remény is felcsillanhatott. Nem akarok nagy általánosságokat puffogtatni, de a saját esetemben is megfigyeltem, hogy a férfi orvosok mennyivel higgadtabbak és tárgyszerűek tudnak maradni szakmai kérdésekben és mennyire nem bocsátkoznak jóslatokba a jövőt illetően. Számomra ez szimpatikusabb és sokkal jobban megnyugtat, mint valakinek a véleményét hallani.

[...]

Én meg annak örültem, hogy D. mégiscsak életben van. Persze azt nem igazán értettem, hogy hogy lehet, hogy a Nagykövetség több mint 10 nap eltelte után bukkant csak fel, mikor elsőként őket értesítették, de aztán ma némileg világosabb lett a helyzet. Ma is felhívtam ugyanis a MÁV Intenzívet, ahol egy új, ám sokkal közlékenyebb nővérke vette fel a kagylót, aki nem tudott orvost adni, ellenben simán kiadott olyan infókat, amiket a Követség titkolt. Jelesül, hogy meglett D. testvére, írtak már neki levelet és őt két dolog érdekelte: az egyik, hogy kapcsolatba lehet-e lépni D.-vel, tud-e neki üzenni valamit (nem), a másik pedig, hogy most neki kell-e nyilatkoznia róla, hogy fenntartsák-e az életben tartó kezelését (Magyarországon nem úgy mennek a dolgok mint Amerikában, itt egy ilyen esetben nem kérdezik meg a lekapcsolást: nem opció). Vettem egy nagy levegőt és rákérdeztem: mennyi az esély arra, hogy ebből még D. visszajöhet élve? A nővérke pedig megmondta őszintén: nagyon kicsi. Az izotópos vizsgálatot elvégezték, de még nem született róla urológiai-sebészeti döntés, hogy újból felnyissák-e azért, hogy eltávolítsák a most bevérzett veséjét, mint potenciális gócot.

Így állt össze tehát a kép, hogy miért épp most került elő a Nagykövetség. Mind a testvére, mind a Nagykövetség abban gondolkodik, hogy napokon belül el fog hunyni, ezért megkezdték a dolgok elrendezését. :/ Lehet, hogy már csak én maradtam, aki még hisz benne, hogy túlélheti ezeket az eseményeket és meggyógyulhat. Persze az sem mindegy milyen áron (és itt természetesen nem az anyagiakra gondolok).

2018. Március 9.

Nagyon igyekeztem úgy szervezni ezt a hetet, hogy semmi dolgom ne legyen, mégis a pályázat teljes anyaga csak mára lett meg (miután tegnap sikerült hozzá megszerezni az utolsó hiányzó alárást is – konkrétan egy lanofkában), volt egy sikeres tolmácsinterjúm az egyik hüttében(!), keresett az Amerikai Nagykövetség összesen négyszer, írtak a diákjaim és persze a telefonom is rengeteget csengett, főleg az első napokban. No és nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna D.-re...

2018. Március 11.

Amíg én épp inspirálódtam vegán főzés ügyében, a város egy másik pontján valakit épp ébresztgetni kezdtek.

Telefonáltam reggel a MÁV Intenzívre, akkor mondták, hogy pénteken végül kivették D. jobb veséjét, ami annyiból elég szomorú, hogy innentől dialízisre fog szorulni. De a körülötte lévő területek is nagyon csúnyák voltak (értsd be voltak gyulladva), ezért még nem biztos, hogy ezzel megszűnt a góc. A napi terv pedig az volt, hogy felkeltsék! Lélegeztetésre már régen nem azért szorult, mert ne tudott volna levegőt venni, hanem, mert altatásban volt, valamint a vérnyomása is nagyon alacsony volt. Arról most leszedték és elkezdték felébresztgetni. A nap kérdése volt, hogy ez vajon sikerülhet-e?

Este újra telefonáltam, és akkor mondták meg, hogy az ébresztés sikerült. A látogatási zár továbbra is életben van, plusz az Intenzívnek eleve van egy olyan szabálya, hogy csak egyetlen egy ember látogathatja naponta és az is csak közeli hozzátatrtozó lehet. Nos igen, ez való igaz, de ebben az országban jelenleg én vagyok az egyetlen ember, aki látogatni tudná... és szeretném is! Álltólag lehet vele kommunikálni, de ő beszélni nem tud, mert a gégéjét felvágták. Csak reagálni tud: bólogatni és fejet rázni.

Azt mondták, hogy ha holnap 9 után keresem a részlegvezető orvost, akkor ő esetleg engedélyt tud adni, hogy én legyek a magyarországi látogatója, illetve hogy a "vesztegzár" ellenére meglátogathassam. Még soha nem voltam Intenzív osztályon a másik oldalon. Gyanítom, hogy az nagyon más. De mindenképpen szeretnék vele "beszélni". Remélem megkapjuk az engedélyt.

2018. Március 13.

Hazatérve kitakarítottam a lakást, mert "vendégeket" vártam. Ma jött ki hozzám az Amerikai Nagykövetségről a konzul és egy női asszisztense, hogy elvigyék D. cuccait. Először meghallgatták a történetemet, megkérdezték ki volt-e fizetve a szállás, illetve, hogy D. anyagilag tartozik-e nekem valamivel, mire mondtam, hogy nem. Közvetlenül a kórházból jöttek és újra meghallgattam a mondatot, miszerint nélkülem már nem élne, de ennek már nem tudtam igazán örülni, mert kivették a veséjét, márpedig nélküle a hátralevő életminősége borzalmas lesz. A konzul azt mondta, hogy a vesevérzését egy kezeletlen vesekő okozta és ha már korábban orvoshoz fordult volna, akkor nem kerül ekkora bajba. Sokszor megköszöntek mindent, amit érte tettem, aztán összepakolták a holmiját és távoztak. Nem volt semmi jegyzékbe vétel, nem kellett semmit aláírnom stb. - bevallom ez egy kicsit furcsa is volt. Azt mondták, hogy majd bent a követségen leltárba veszik a cuccait. Volt neki viszonylag sok készpénze is (az ominózus övtáskában), amire kevésbé aktívan "repültek rá", mint azt előre gondoltam, mindenesetre remélem nem "kobozzák el" tőle, vagy ilyesmi, hanem szépen megőrzik, amíg ki nem jön. Összekészítettem még múltkor egy kis csomagot D. számára, hogy ha kijön az Intenzívről, akkor legyen pár alap dolga, de ... nos, egy kicsit olyan "legyintően" kezelték a dolgot. Annyit azért elmondtak, hogy a testvérét értesítették és kapcsolatban vannak vele a kórházban, nagyon aggódik, de sajnos nem lehet most itt Magyarországon. Azt ígérték, hogy majd értesítenek róla, hogy mi történt vele én meg megkérdeztem, hogy meglátogathatom-e majd a kórházban, ha véget ért az influenza járvány, legalább, hogy elköszönjek tőle és mondták, hogy persze.

Elvitték az összes holmiját (kivéve a mosószerét, azt itt hagyták - mondván majd vesz magának újat), nekem csak az amerikai konzul névjegykártyája maradt "emlékként"...

[...]

Nagyon rossz valakinek a kezét elengdni, és néha mégis muszáj. Nagyon rossz, de meg kell tenni, mert utána, hosszabb távon csak így lehet könnyebb. De... azt montam már ez mennyire nehéz???

2018. Március 16.

Azt mondják, ha valaki lovasbalesetet szenved, minél hamarabb vissza kell ülnie a lóra, hogy ne fejlődjön ki benne a félelem a lovaglástól.

Ennek jegyében miután D. cuccait elvitték, azonnal meghirdettem a szobáját, hogy újra kiadó. Sejtettem, hogy lesz rá jelentkező és mit ad Isten, megint Amerikából. Ezúttal két lány jön egy "szolgálati kutyával", de hogy ez pontosan mit takar, majd megtudhatjátok  a másik blogból! 

Valaki kérdezte az imént, hogy hogy vagyok és dióhéjban annyit sikerült csak mondanom, hogy "3 hete megmentettem valaki életét, 2 hete volt egy robotműtétem, múlt héten síeltem, jövő héttől meg tolmácsolok, so business as usual". Persze a szemfülesek észrevehették, hogy ezt a hetet diszkréten kihagytam, pedig talán az összes közül most volt a legtöbb dolgom. Mind fizikailag, mind lelkileg.

Fizikailag azért, mert kegyetlenül be volt osztva az a röpke 3 nap, amiből ez a munkahét állt.

[...] és le kellett navigálnom az amerikai konzul látogatását (Siker! bár abban még mindig nem vagyok biztos, hogy nem nyúlják le a pénzét... mert készpénze elég sok volt és az átadás-átvételnek semmit nyoma. Mondjátok, hogy egy Nagykövetség nem ilyen pitiáner!).

[...]

Lelkileg viszont szintén nehéz volt, mert kaptam egy csomó rossz hírt. Főleg rossz döntésekről, amiket nem tudom miért hoztok emberek, itt a tavasz, inkább örülni kéne, hogy éltek és egészségesek vagytok!!! Nyilván könnyű ezt mondani és nyilván - mint a Facebook-on - én is látom a 3 évvel ezelőtti önmagam, ahogy szétfájt a szívem és utáltam mindent és nagyon szomorú voltam, de ha valamit, azt biztosan megtanultam, hogy ilyenkor nem az a megoldás, hogy magunkat pusztítsuk. Hanem, hogy szembenézzünk a problémákkal.

Ha orvosi a bajunk, akkor elmenjünk orvoshoz és szembesüljünk vele mi a gond.

Ha D. orvoshoz megy a hasfájdalmával, nem szúrja ki a vesekő a veséjét és nem feküdne negyedik hete gépeken egy magyar kórház intenzív osztályán... Rohadt jól hangzik, hogy megmentettem valakinek az életét, csak épp nem egy ilyen életre szerettem volna őt megmenteni, hogy innentől 2 naponta dializálják...

[...]

De legalább megérkeztek a vendégeim, cukik, cuki a kutya is és már el is romboltak felfedezni a várost. Újra kiadni a vendégszobát, ergo visszaülni arra a bizonyos lóra (Siker!).

2018. Március 30.

Ugyanekkor, egész pontosan március 23.-án hajnali három óra öt perckor D. elhunyt a kórházban. Szinte órára pontosan négy hetet töltött benn. :-(

Ami abból a blogból kimaradt:

Március 17.-én találkoztam a volt lakótársaimmal, akik egyike jelenleg konzulként dolgozik és megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye az amerikai konzul viselkedéséről?

Azt mondta, hogy nem járt el szabályosan, mert mindent helyben kellett volna jegyzékbe vennie, de valószínűleg csak engem szeretett volna megkímélni. És azt is mondta, hogy szerinte nem nyúlta le D. pénzét (ami egyébként 3 féle valutában kb. másfél millió Ft-értékű volt), mert egy konzul elég magas juttatást kap és ebben az esetben egyébként is rengeteg munkája lehetett az esettel.

Március 29.-én együtt vacsoráztunk két barátnőmmel, akik viszont kb. kinevettek, hogy milyen kis naiv vagyok, hisz biztos hogy már a kocsiban szétdobta a pénzt a konzul, meg az asszisztense...

Kicsit furdalt a kérdés, hogy mi lett D. pénzével, amit én gondosan megőriztem, de végül nem volt rá energiám, hogy nyomozásba kezdjek.

Márcus végi keltezéssel aztán jött hozzám egy postai levél az Amerikai Nagykövetségtől. Ebben megköszönték, hogy egy ilyen nehéz helyzetben, amikor külföldi honfitársuk kórházi kezelésre szorult ilyen szépen elintéztem, hogy a megfelelő ellátásban részesüljön és megköszönték, hogy megmentettem az életét. (Azt elfelejtették hozzátenni, hogy ennek ellenére meghalt.)

Egy külön bekezdésben pedig megjegyezték, hogy minden ember nagy félelme amikor külföldön kórházba kerül, hogy mi lesz addig a személyes tárgyaival, és a két ország kapcsolatának pontosan az a becsületesség és megbízhatóság az alapja, amiről én tanúságot tettem.

Ebből arra következtettem, hogy a pénze megmaradt, nem nyúlták le és természetesen kedves gesztusnak tartom ezt a levelet.

De valahányszor erre a történetre gondolok elönt az üresség érzése és a tompa szomorúság. Pedig tényleg senkim nem volt. De egy kicsit nyilván megszerettem és nagyon szomorúnak tartom, hogy külföldön, teljesen magányosan hunyt el és én voltam az utolsó ember, aki nem egészségügyi dolgozói minőségben rendesen tudott vele beszélgetni.

Az egyetlen dolog, ami kicsit megnyugtat, hogy azt érzem mindent megtettem érte amit lehetett. És valahol "szerencsés", hogy olyankor érkezett, amikor 2 napig nem volt kötött programom, azaz tudtam vele rendesen foglalkozni. Csak azt sajnálom, hogy nem egy nappal korábban érkezett. Akkor talán még most is élne...

Viktor úgy érkezett, hogy egy 4 tagú román család kiakadt, amikor megtudták: az utcában fizetni kell a parkolásért hétköznaponként reggel 8 és este 8 között. Bár csak hétvégére és két éjszakára jöttek volna, annyira bepánikoltak a hétfőtől, hogy a vasárnap éjszakát lemondták, de nem ám a hagyományos módon, hanem egy ravasz csavarral:  "időpont módosítási kérelmet küldtek" ugyanis - szombaton. Meglett volna rá a lehetőségem, hogy ezt visszautasítsam, de azon az elven vagyok, hogy "aki el akar menni, arra rá kell segíteni a kabátot", így engedélyeztem.

A vasárnap folyamán aztán, miután a románok elmentek a - történetesen szintén román - szomszédasszonyom megkörnyékezett, hogy vajon szabad-e aznap estére a szobám, mert van egy német orvostan hallgató ismerőse és annak a haverja, akiknek egyetlen éjszakára kellene szállás. Volt.

Arra viszont eszem nem volt, hogy az oldalon le-lock-oljam a szobát.

így történhetett meg, hogy ahogy lefekvéshez készülődtem, fél tízkor egyszercsak pittyegett a telefonom: Viktor lefoglalta a vendégszobám... (este 10-ig lehet foglalni az oldalon). Na bakker...! Azt írta, hogy most jön a reptérről és csak aludni szeretne valahol, hogy másnap hajnalban kipihenten szállhasson át a járatára. Én meg megírtam, hogy ez tök jó, és tulképp lehet nálam, de ezer bocs meg egy anyamedve, de a vendégszoba már nincs meg, be kell érnie az én szobámmal és a fél ágyammal.

Nem zavarta!

Félálomban összeraktam neki egy szettet (párna-takaró-törülköző) és fogadtam 11 magasságában a "ne csöngess fel, lemegyek" módszerrel. Miután megérkezett gyorsan lezuhanyzott aztán ágyba bújtunk...

Elfilóztam rajta mennyire ki lesz akadva, hogy nem hogy nem kapta meg a meghirdetett szobát, sőt, konkrétan az ágyamba kényszerítettem, de azt kell mondjam: mai napig az egyik legjobb ajánlásom tőle származik! Valóságos csodának írja le azt az estét - amit egy hirtelen ötlettől vezérelve a reptéri buszról szervezett le. Minden tökéletes volt: a lakás elhelyezkedése, a reptéri busz megállójától való távolság, az ágy, én, a másnapi kávé...

Pedig biz' Isten nem történt éjszaka az alváson kívül semmi plusz szolgáltatás!

A legelső szállóvendégem két fiatal francia srác volt. Ő bennük csak az a különleges, hogy az elsők voltak.

Nagyon hasonlítottak a Couchsurfing-es tapasztalataimra és voltaképp azért is nem féltem belevágni magába az Airbnb host-létbe, mert úgy gondoltam, hogy ez gyakorlatilag ugyanaz lesz, csak pénzért. Hátizsákkal érkeztek, egész nap várost néztek és csak aludni jártak haza. Nagyon olcsón szálltak meg, mert akkor még nem ismertem a rendszert. Úgy kalkuláltam ugyanis, hogy ha kapok naponta 5000 Ft-ot, akkor az már havonta 150 és az addigi havi 90-hez képest ez már igen jó üzlet egyetlen szobáért!

Ekkor még azt sem tudtam, hogy egy gombnyomás beállítani, hogy ha többen érkeznek, akkor többet is fizessenek.

De azt sem, hogy az ilyen turistából lesz hosszútávon a legkevesebb. Illetve ez nem igaz, mert jönnek ilyenek is, de főleg a korosztály nagyon nem a fiatalság lesz. Legalábbis nem olyan arányban, mint a Couchsurfing esetén.

Náluk tanultam meg aztán azt is, hogy nem jó dolog túl olcsón adni a szobát.

Amikor ugyanis lecsaptak rá, egy fél nap alatt betelt a júliusom fele, amiből megértettem, hogy jobb lenne növelnem az árat. Pár nappal később aztán egy orosz pár jött és bár én lúzernek éreztem őket, hogy olyan drágán kivették a szobát (eddigre már 3x emeltem és megtaláltam a "plusz fő plusz pénz" opciót, így már duplájáért vettek ki egyetlen éjszakát, mint a franciák), ők odáig voltak, hogy milyen mázlisták, hogy ilyen olcsón ilyen klassz helyet találtak! Nagyon szép ajánlást írtak rólam és elláttak tippekkel hogyan tehetném vonzóbbá a hirdetésemet.

Ehhez képest a franciák még csak referenciát sem hagytak.

Akkor ennek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, de idővel megtapasztaltam, hogy akik nagyon olcsón jutnak hozzá a szobához, többnyire hálátlanok, de legalábbis egy "Köszönöm"-re sem futja nyilvánosan, vagy pedig rettentő kritikusak és elvárják, hogy a pénzükért ilyen-olyan klassz szolgáltatást kapjanak. Ezért már ösztönösen görcsbe rándul a gyomrom, ha meglátom, hogy egy keleti szomszédtól, vagy magyartól(!) jön egy foglalás...

Akik viszont megfizették az árát, azok többnyire hálásak és kedvesek.

Ez az oka, hogy már van egy lélektani árhatár, ami alá szinte soha nem megyek le. Szinte soha. De itt meg képbe jön a szezonalitás és már ezerszer jobban megértem a vendéglátóhelyeket, amelyek változtatgatják az áraikat az ünnepeknek megfelelően például.

Az árazás a mai napig az egyik legnehezebb ebben az egész ügyletben és még most is sokat kell sakkozni vele...

Sofia 5 napra érkezett Budapestre, mégpedig az Újév itt töltése céljából.

Nagyon szimpatikus volt benne, hogy nem csak 1-2 napra - kvázi átutazóba - jött, hanem látszólag tényleg érdekelte maga a város! Újév csúcsidőnek mondható, ezt már onnan megéreztem, hogy októbertől jöttek az érdeklődők. Éltem azzal a remek lehetőséggel, hogy megdupláztam a szobaáramat, de így is pillanatok alatt elkelt. Sofia egy UK-be egy évre kiküldött HR-es volt, a lakótársai pedig 3 napra egy 3 tagú család lettek: szülők és felnőtt lányuk, ahol a lány beszélt angolul, de a szülei csak spanyolul, így elég jól jött ki, hogy Sofia meg Mexikóból származott.

Mi tehát csak a másik két napban laktunk együtt, de korban, stílusban hasonlóak voltunk (ő mondjuk kicsit fiatalabb és talán valahol vagányabb is, hisz három fiú mellett nőtt fel egyedüli lányként) és annyira megszerettem, hogy elhívtam arra az újévi party-ra, ahova a táncoslányokkal mentünk.

2017 decemberében Bea és Dávid, a barátaim tartottak egy Novénát. Ez egy dél-amerikai betlehemezés, és az a lényege, hogy Karácsony előtt 9 napon át minden este együtt énekelnek, majd táncolnak az emberek. Bea mindenképp meg szerette volna ismertetni ezt a szokást velünk, mert neki Kolumbiában nagyon tetszett, ezért meghívta rá az összes táncoslányt, meg az itthoni kolumbiai ismerőseit. Nos, ezen a Novénán tudtuk meg Diával, hogy Bea, Dávid, Alejandro meg Anikó egy nemzetközi buliba mennek Szilveszterkor, aminek az a lényege, hogy 50 ember kibérel egy helyet és maga visz kaját-piát, majd együtt buliznak. Egy amolyan félig házibuli (mert a kaja-pia saját), félig nyitott party, mert szájhagyomány útján terjedt, a hely bérelt volt, szerveztek DJ-t és volt belépő, de karszalag meg létszámkorlát is. Nagyon tetszett a koncepció, ezért mi is bejelentkeztünk.

Nos erre a bulira hívtam meg Sofiát, hisz tudtam, hogy itt kevés magyar szó fog elhangzani, ellenben annál több angol és ugye pont körülöttünk mozgott a spanyolajkú kontingens is!

Együtt vásároltunk be virsliből, kenyérből, sajtból, csokis almasziromból meg persze pálinkából, sörből, pezsgőből... majd irányoztunk a Lehel térre.

Nem szeretem különösebben a Szilvesztereket - magát a műfajt, hogy ilyenkor bulizni KELL és szuper jól érezni magunkat. Ez a buli mégis felejthetetlen volt és talán az első olyan szilveszterem, ahol még hajnali háromkor is ment a tombolás. Jó volt a zene, rengeteget táncoltunk, hihetetlen kedves, közvetlen és jópofa volt mindenki.

Sofia is imádta az egész estét, részt vett minden ivós játékban, sőt, konkrétan kenterbe vert egy csomó srácot sörpongban! Azt mondta, hogy ő sem volt még ilyen buliban, ahol mindenki, de tényleg MINDENKI úgy bánt vele, mintha ezer éves barátok lettek volna, pedig rajtam kívül senkit nem ismert eredetileg.

Az ajánlásomba később azt írta, hogy a valaha volt legjobb host-ja voltam. Barátok lettünk Facebook-on is, ahol megosztotta a nagyvilággal az utazós képeit, kedvenc fővárosomat pedig átnevezte BudaBest-nek :-)

Első potenciális egyiptomi vendégem a Karácsony előtti 5 napra jelentkezett be és még levélben rögtön azzal indított, hogy megkérdezte: adok-e törülközőt és köntöst a szobához? ... Köntöst?!?

Az Airbnb alapvetése, hogy nyitottnak kell lennünk más kultúrák irányába, úgyhogy gyorsan túlléptem a meglepettségen és megírtam, hogy mi a módi, de éreztem, hogy ez a vendég nem lesz egyszerű.

És akkor megérkezett vasárnap koradélután a lakásomba egy kinyalt, elegáns egyiptomi üzletember, zsír új gurulós bőrönddel, öltönyben. Azzal nyitott, hogy adott egy nagy doboz Lindt csokit a kedves fogadásért.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem lesz egyszerű a dolog, itt nem egy sima turistáról van szó és az egész figura eléggé tájidegennek tűnt az én kis otthonosan egyszerű lakásomban...

Mikor megmutattam neki, hogy hogyan lehet a külön bejáraton át bemenni a szobájába meg figyelmeztettem, hogy a konyhában a leggyengébb a Wifi (de ott is van! csak gyengébb a jel a lichthof miatt), valami átsuhant az arcán.

Budapesten már nem először járt, de ekkor végre pihenni jött. Az volt a terve, hogy majd indít egy kis turisztikai vállalkozást és eddig leginkább tárgyalgatott itt, de most élvezné is, amit a város adhat. Idefelé taxival jött (amikor is a sofőr masszívan átverte, mert a Keletiből közel negyed óra alatt és sokezer Forintért hozta el - világítottam rá, de ezen csak nevetett). Kérte, hogy ne mutogassak neki térképeket, ő nagyon rossz a tájékozódásban, majd megy mindenhova taxival... Arra gondolt, hogy elmehetnénk fürdőbe együtt, vinne éttermekbe, cserébe én meg guide-olhatnám a városban... De ha esetleg nem érek rá, viszont tudok ajánlani egy barátot, akkor ő is. Nem kéri ám ingyen, szívesen fizet is érte, az anyagiak nem jelentenek problémát! Ekkor mondtam neki, hogy elgondolkozom a "kedves ajánlaton", viszont én most lassan lépnék lefele, mert karácsonyozunk a barátnőimmel... Na erre már abszolút elszomorodott: kifejtette, hogy azt hitte, hogy már első este együtt vacsorázunk!

Nem szoktam félni a vendégeimtől, de Évinek és Julinak ezek után azonnal szóltam, hogy nagyon jó lenne, ha valamelyikük hozzám költözne erre a hétre, de legalábbis az első estére mert valahogy elkezdtem tartani attól, hogy ebből mi lesz? Egyszerűen rossz érzést keltett az egész ember, talán leginkább az a hozzáállása, hogy pénzért mindent megkaphat.

Félnem mondjuk nem sokáig kellett, mert ahogy a Slow Foodiez-ban (Évi kedvenc étterme) csevegtünk, jött egy üzenet Jamaltól, hogy ne haragudjak, de úgy döntött inkább elmegy egy hotelba, már foglalt is szobát. Megírta melyik étteremben vacsorázik éppen és azt mondta, hogy amint végeztem írjak, visszataxizik és szívesen megvár majd a lakásban, hogy személyesen adja vissza a kulcsokat.

Néztem egy nagyot és teljesen zavarban mentem haza.

Otthon aztán azt mondta, hogy végiggondolta a dolgot és úgy látja, ez az Airbnb nem neki való. Ő másképp képzelte el a lakásomat: azt hitte lesz benne egy nappali(!) és abból nyílnak a szobák. Itt nem tud tárgyalópartnert fogadni(!), furcsa neki, hogy a konyhán át kell bemennie a szobájába és azt is látja, hogy én nem vagyok olyan ráérős, hogy idegenvezessem a szabadidejében... Nagyon kedves vagyok, gyönyörű a mosolyom és persze nagyon örül, hogy megismert, de neki ez lett volna az első Airbnb-s élménye és nagyon érdekelte, mert rengeteg pozitív dolgot hallott róla, de inkább mégsem szeretné kipróbálni.

Egyszerre lettem megkönnyebbült, meglepett és csalódott.

Ha ugyanis valaki lemondja a szállást, akkor a 24 órán belüli napok árát megkapom, de a többit bukom és utolsó pillanatban azért nem egyszerű új szállóvendéget szerezni. De ilyet például még soha senki nem mondott, hogy bizarr neki a vendégszobába jutás.

Látta, hogy megdöbbentem, ezért elkezdte oldani azzal a helyzetet, hogy ha szeretném, megteheti, hogy még aznap éjszakára marad és csak másnap költözik el: mit gondolok? Én meg mondtam neki, hogy nem fogom kérlelni, hogy maradjon: ha nem tetszik neki a lakás, akkor nyugodtan mehet hotelba (főleg, hogy már lefoglalta), de a szobája is le van foglalva, szóval maradhat itt is. Ez egyáltalán nem az én döntésem!

Úgy döntött tehát, hogy elmegy. Egy négycsillagos hotelban szállt meg a Körúton.

Abban maradtunk, hogy legalább lett egy helyi ismerőse és ennek megfelelően még írogatott rám többször is a héten. Mikor például panaszkodott, hogy az összes híres fürdő foglalt, akkor elszórakoztam vele, hogy kerestem neki egy olyat, amiben volt még hely (Veli Bej, a Császár Hotelban), le is boltoltam a recepciós sráccal, hogy félretesz egy jegyet. Jamal felajánlotta, hogy meghív engem is és utána elmehetnénk vacsorázni oda, ahova csak szeretném, de valahogy nem volt kedvem...

Ki érti ezt? :-)

Advent idején felemeltem az áraimat a hétvégékre, mert arra számítottam, hogy a pangós november után decemberben majd megélénkül a forgalom. Ez a terv nem teljesen jött be, de az tény, hogy az első szombatot rögtön lefoglalta egy négy fős család: papa, mama, két gyermekük meg egy kutya.

Nem tűntek olyanoknak, akiket csak az olcsó ár motivált (mert négy főre azért így is nagyon jó áron maradt a szobám), inkább a kutya behozhatósága lehetett vonzó számukra, mindenesetre lazák voltak, viccesek, kedvesek. Két tinédzser gyermeküket elbűvölte a nagy belmagasság és boldogan vették birtokba a szobát.

A helyzet az, hogy a vendégszoba valóban alkalmas négy fő befogadására, hisz tartalmaz egy dupla ágyat, meg egy dupla ággyá alakítható kanapét, de az a dupla ágy a legolcsóbb IKEA modell a katgóriájában és eddigre már elérte a 6 éves kort és megszaporodtak vele a "balesetek". Még anno Katrin vette egy olyan megegyezés keretében, hogy a lakbérből levonjuk részleteiben az árát, mert itthagyja ajándékba, ha kiköltözik. Már akkor volt vele baja, hisz a középső gerendája helyből eltört egy ágyra huppanásnál, de miután ki lett cserélve szépen szuperált az ágy. Viszont talán már az utolsó lakótársaimnál is megtörtént, de az újabb rendszeres használatok során viszont egyre gyakrabban, hogy a középső gerenda kifordult, minek következtében az ágy egyik fele a rajta tartózkodó ember alatt kvázi beszakadt.

Egyszer tüzetesen átvizsgáltam a szerkezetet és arra jutottam, hogy a gerendát tartó fémlapocskák lazultak ki és az egyik házban lakó ezermesterrel megreparáltuk kicsit, de a helyzet az, hogy a lényegen nem változtatott: kevesebbszer ugyan, de ilyen balesetecskék időről időre megtörténtek.

Tudtam, hogy illene tennem a dolog ellen valamit, de azért nyáron sok minden érdekelt, csak IKEÁs körök nem, ősszel meg programoztam minden pillanatomban, úgyhogy egyszerűbb volt úgy kezelni a helyzetet, hogy mindig a kihúzott kanapén ágyaztam meg, ha csak kettő, vagy egy ember érkezett. A kedves vendégnek azt mondtam, hogy "alhat a másik ágyon is, ha akar, de szerintem a kanapé kényelmesebb" és ezt kivétel nékül mindenki elfogadta. A csupasz ágy kapott egy letakarós lepedőt, a vendégeknek jó volt kipakolni a cuccokat rá és gyakorlatilag hónapokig el lehetett lavírozni így különösebb konfliktusok nélkül.

Persze történt egy-két eset, de olyankor vicces volt látni-hallani, hogy az emberek kicsit szégyellik bevallani, hogy éjszaka összeomlott alattuk az ágy, ezért kitaláltak valami áthidaló megoldást az alvás megoldására, majd másnap csendben távoztak. Miután lapítottak ezerrel, nyilván az ajánlásban sem tettek említést róla, hogy a pehely súlyuk alatt még egy IKEÁs fekhely sem bírta a terhelést, mindössze egy francia lány tett említést róla, hogy "valami gond van szerinte az ágyammal és csak az én érdekemben szól, hogy tudjak róla", de különben a dolog gyakorlati oldalát ő is elintézte azzal, hogy átköltözött a mamájával egy ágyba, a kihúzott kanapéra.

Az nem volt törvényszerű egyébként, hogy az ágy összeomlik, kellett hozzá valami mechanikai behatás is, pl egyenetlen terhelés, vagy erősebb megmozdítás. Ha például valaki egyedül feküdt benne, de a közepén, szinte biztos, hogy nem történt semmi, meg ha két könnyebb és nyugodtabb ember, akkor sem.

Szóval engem semmi nem sürgetett igazán, egészen addig, míg meg nem érkezett ez az osztrák család...

Megérkeztek, becuccoltak, felosztották maguk közt az ágyakat (= a gyerekek lestoppolták a kanapét), kértek egy vizestálkát a kutyusnak, nap közben várost néztek, este vacsorázni mentek, éjjel pedig nyugovóra tértek. Volna.

Igyekeztem leoltani a villanyomat minél korábban, hogy úgy tűnjék, mintha aludnék, de olyan 11 magasságában jött az ismerős robaj... amit kuncogás követett! A gyerekek feletébb jól szórakoztak, hogy a szüleik alatt összeomlott az ágy. Én kevésbé jól szórakoztam (bár bevallom, azért röhögtem picit némán és halkan a paplan alatt), mert azért mégiscsak kínos a dolog, de azt is gyorsan lematekoztam, hogy semmi értelme átkopognom, hogy van-e valami gond, mert úgysem lehet már megoldani SOS a helyzetet.

A családi mulatság után volt némi mozgás, de úgy tűnt, mintha rendezték volna soraikat. Tetszett, hogy vidáman fogták fel a helyzetet, reméltem hogy ebből majd egy vicces családi sztori marad csak, egyben azt is, hogy talán a továbbiakban óvatosan használják majd az ágyat.

Nos a legutóbbi dolog nem jött be.

A következő beszakadásnál már fel lett gyújtva a villany, hallottam, ahogy szétkapják az ágyat, kevesebb volt a nevetgélés (bár azért megint volt) és volt némi ezermesteri munkálat is. Őszintén reméltem, hogy talán ezzel megoldották az ágy-kérdést, de aztán valamikor kora reggel újra sikeresen összeomlott az ágy.

Ez már szerintem sem volt vicces, és számítottam rá, hogy ők már biztos szóvá fogják tenni, csak azt nem tudtam vajon hogyan?

Az Apuka lépett a tettek mezejére és mondta, hogy volt némi problémájuk az ággyal este, talán hallottam is, mire igyekeztem a legártatlanabb és kíváncsibb képemet felvenni és nagyon érdeklődőnek mutatkozni, hogy mi lehetett az? Nagyon tetszett, hogy találtak megoldást a problémára (papírokat tuszkoltak a középső ágyláb alá, ami segített benne, hogy ne csúszkáljon), sűrűn elnézéseket kértem, hogy megesett velük ez a baleset és felajánlottam, hogy visszafizetem a pénzt, amit az éjszakáért fizettek. Mondták persze, hogy nem kell - külön az apuka is, meg az anyuka is, és hogy annyit viszont elfogadnának, hogy vigyázzak a kutyusukra vasárnap nap közben, amit meg is tettem. De azért amikor küldtem egy üzenetet a mamának airbnb-n, hogy tényleg szeretném kifizetni az éjszakájuk árát, akkor azért elküldte a bankszámlaszámát.

Én pedig vissza is utaltam az általuk fizetett összeget (sőt, még többet is, hogy azt is megkapják, amit az airbnb lesrófolt tőlük) és felfogtam az esetet egy nagy felkiáltójelnek, hogy AZONNAL rendezzem a helyzetet. December végére ugyanis volt egy újabb 3 fős foglalásom, mégpedig 3 éjszakára, éjszakánként több pénzért, mint amibe az új ágykeret került... Abban az esetben nem engedhettem meg magamnak egy ilyen piti malőr előfordulását és szerencsére eddigre pont véget ért a szoftver suli is, szóval meg tudtam úszni a kegyetlen karácsonyi heringezést az IKEÁban. Olyan jó időben mentem el, hogy még karácsonyfát is ott szereztem be, meg egy csomó apró kis frinc-francot, de mondjuk az ágykeretet végül pont nem, mert olyan nagy volt hosszra és súlyra, hogy azt nem lehet ám hazametróztatni, a házhozszállítás viszont drágább lett volna, mint maga a termék. Szóval megkértem Anyut, hogy menjen el érte ő kocsival, aztán át is hozta én meg Karácsonykor legóztam vele egy rendeset, de kész lett és szép lett és azóta semmi panasz, sőt by default ott ágyazok meg és a kanapét már ki sem húzom, csak ha valóban több vendég érkezik, mint kettő.

A család meg cuki volt és nem is váltunk el rosszban, de azért ajánlást nem hagytunk egymásnak az oldalon és talán így a legjobb mindenkinek.

Magyarország kedvelt célpontja az egészségügyi szolgáltatásokat igénybe vevő nyugat-európai pácienseknek. Az a hír járja ugyanis, hogy nálunk minden nagyon profi, a kezelés elsőosztályú, ugyanakkor töredékébe kerül annak, mint ami otthon (náluk).

Ennek megfelelően vannak különösen francia vendégekre szakosodott fogászatok is Budapesten és ezt már csak onnan is tudom, hogy egy barátnőm az egyik ilyennél dolgozik.

A vendégem ugyan pont a konkurenciát választotta, de nem bízott semmit a véletlenre. Azzal indított, hogy neki MINDENKÉPP egy olyan host kell, aki jól tud franciául. Ezt a levelet egy olyan napon kaptam meg, amikor a fent említett barátnőmmel éppen jógázni szoktunk, szóval át is adtam neki a telefont és ő válaszolgatott innentől Jean-Marc-nak. ;-) A terv bejött, lefoglalta a szobámat.

Ezzel a nyelv-kérdéssel úgy vagyok egyébként, hogy semmi lelkiismeretfurdalásom bekamuzni egy kicsit több nyelvismeretet. Többnyire az áll a háttérben ugyanis, hogy ők paráznak, én meg pontosan tudom, hogy a helyszínen már ellavírozunk a body language - kis nyelvtudás keverékkel (hogy azt ne mondjam: a személyes varázsommal :D). Nem tolmácsot keresnek, hanem szállásadót, ráadásul a törődős fajta vagyok és többnyire konkrétan velük is élek, úgyhogy emiatt egyáltalán nem izgatom magam: nincs olyan probléma, amit át ne lehetne hidalni jószándékkal. És igen, ez egyben azt is jelenti, hogy ő már nem is az első ilyen esetem, volt már, akit Google Translate segítségével halásztam le (ott spanyolul), de az megint egy másik történet...

Jean-Marc már csak azért is fontos volt, mint vendég, mert pontosan úgy jött, ami nekem a legjobb: vasárnap estétől péntek reggelig. Áprilisban még nincs igazi szezon: a hétvégék általában lefoglalódnak, a hétköznapok viszont nem feltétlen. Van az az ár, amiért talán azok is elkelnének, de az az az ár, ameddig nem megyek le...  

Aznap, amikor érkezett (a választás napján!) rendszeres WhattsApp üzenetekkel tudósított róla, hogy épp hol tart az úton: mikor indult a reptérre, mikor érkezett meg, mikor szállt fel a 100E buszra stb. Este állított be, pont akkor, amikorra ígérte, csak az volt fura, hogy miután beengedtem a kapun, nem jött fel. Leszaladtam érte, hogy megnézzem hova veszhetett el és azt láttam, hogy nagyban a házban gyönyörködik... Felvittem, aztán a remek franciámmal körbemutogathattam neki a lakást, majd rátérhettünk a kérdéseire. Nyilván eddig tartott a kamurész (egyébként nem vagyok annyira tragédia, mint spanyolból, de gyakorlatban sem: magyarul inkább értek, mint beszélek). Kérdezgetett a szobával kapcsolatban néhány dolgot (nem tetszett neki, hogy kicsi az asztal, kevesellte az egy szem törölközőt), sőt, konkrétan millió kérdése volt, de csak kicsit izzasztott meg. Amikor aztán elővette a mappáját (elég hasonlatost, mint nekem van az orvosi dokumentációmhoz) megbizonyosodhattam róla, hogy tényleg nem bízott semmit a véletlenre: ki volt nyomtatva még a Google térkép is BKK útvonaltervekkel (3 különbözővel) a címemtől a klinikáig. Rákérdezett a napirendemre, megegyeztünk, hogy másnap nem fogunk ütközni a fürdőszobában, aztán el lehetett nyugodni. Én hétfőnként nulladik órát tartok, ő meg szintúgy reggelre ment, szóval muszáj is volt aludnunk.

Másnap este beszéltünk legközelebb, leszámítva, hogy gyakorlatilag innentől minden nap bombázott a legkülönfélébb üzenetekkel: hiányzott a konzervnyitó (pont előző héten szabadultam meg a korábbitól), nem tudja bezárni a rácsot, szeretne meghívni vacsizni stb. Ő egész nap a klinikán volt (rám is vicsorgott később a gyönyörű, elöl négy fogát eltávolított mosolyával), nekem meg pont nem volt esti programom, szóval el is vittem a Vörös Postakocsiba, hogy ehessen egy finom gulyást meg somlóit. Itt elbeszélgettünk, kicsit jobban megismertük egymást és felajánlotta, hogy ha ráérek, akkor szerdán is elmehetnénk vacsorázni. Ő nem a puncs.hu-s kategória (akiről majd szintén mesélek), hisz 66 éves, rajta volt a jegygyűrűje és mesélt is a családjáról is, úgyhogy arra gondoltam, hogy ez nyelvgyakorlásnak is jó ötlet, meg nekem is millió étterem van a közelben, amit ki szeretnék próbálni!

Szerdán aztán a Király utcai Trófeára esett a választás. Voltak igényei (legyen leves, meg paprika, ne legyen rágós dolog stb.) és ekkor leesett, hogy ez a hely közel is van, benne is van a keretében (14 000 Ft volt nála készpénzben, de mondta, hogy olyan helyre is mehetünk, ahol többre jön ki, csak akkor euróval fizetne), ráadásul én is mindig ki akartam próbálni!

Nos, ez a választás tökéletesnek bizonyult: imádta a helyet! Voltak magyar specialitások: tatárbífsztek, libamáj, töpörtyű, húsleves, gulyás, hortobágyi palacsinta, kolozsvári töltött káposzta, somlói, arany galuska meg 2010-es ország tortája, de közben nemzetközi fogások is. Szervált is egy névjegykártyát, hogy ide tuti vissza szeretne még jönni! Mellettünk szintén egy nemzetközi páros volt: egy nagydarab magyar nő, meg egy német srác és bár eleinte azt hittem, hogy ez valami privát utazási irodai szolgáltatás lehetett (miután a nő nagyon határozottan navigálta a srácot, válogatott neki magyar kajákat és kicsit idegesnek is tűnt) egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ők itt bizony vakrandin vannak és a beszélgetés sem ment túl gördülékenyen (a fiút én kicsit jobban érdekeltem :S). Mindenesetre a fiú átutazóban volt az országon, szóval az jó ötlet volt, hogy ide hozta a csaj, aztán remélem az este jobban folytatódott számukra, miután mi már leléptünk :-)

Az éttermi közönségben volt egy másik meglepetés is: egy nagyon közeli asztalnál ült az egyik kollégám. Nem közvetlen kollégám, hanem egy magasabb menedzser, akivel a szakszervezet-félénkben vagyok együtt. Egy körasztalnál ültek heten-nyolcan férfiak és ugyan igyekeztem láthatatlan lenni, ez csak akkor sikerülhetett, ha tényleg annyira el volt foglalva magával, mint amennyire annak tűnt. Mindenesetre ő volt a hangadó, meglehetősen zajosak voltak, de enni venni csak kevésszer álltak föl és akkor is egyszerre ezért kicsit hivatalosabbnak tűnt az ő rendezvényük, mint a miénk. Az sem lett volna gáz, ha összefutunk, de szerintem mindkettőnknek fontosabb volt az aktuális társasága és vacsipartnerem sem vett észre ebből semmit sem - szerencsére.

A harmadik meglepetés viszont akkor ért, amikor tanúja lehettem, ahogy Jean-Marc a lazacos sushit ette: jól meglocsolta ugyanis áfonyalekvárral! Még rá is kérdeztem, hogy jól látom-e, hogy a szójaszósz helyett más alternatívát válaszott, de biztosított róla, hogy így is igazán finom. Valahogy nem kívántam meg a lekváros sushit, de felrémlett bennem a japán diákom, aki anno belepakolta a meggyes rétest a gulyás levesbe, majd azt mondta, hogy az egész 10 napos magyarországi út során az a fogás ízlett neki a legjobban...

Nem sok vendégemmel fotózkodom, mert többnyire indokolatlan, de azért vele készítettünk közös képet. Az már kicsit zavart viszont, amikor elkezdett ő fotózgatni engem, mégpedig úgy, hogy nem szólt róla előre. Semmi kínos dolog, csak fura volt, hogy nem kért engedélyt érte. Most a húgom persze gúnyoskodhatna, hogy akasztják a hóhért, de szerintem tök más szitu családi összképeket meg szelfiket csinálni, mint egy vadidegen embert a megkérdezése nélkül kattintgatni. De Jean-Marc "bunkósága" abban is megmutatkozott, hogy kendőzetlenül megmondta a véleményét mindenről: említettem már, hogy ő volt, aki kicsinyelte az asztalkát is a szobában, de például a vacsora során megmondta azt is, hogy a profilképem alapján egy nagydarab Mammának képzelt el, meg hogy ha négy gyereket szeretnék, akkor ideje lenne sietnem! :D Mondja ezt úgy, hogy neki három gyermektelen egyedülálló gyereke van: 33, 35 és 38 évesek, akik közül a legkisebb és a legidősebb lány. Ha a rokonom lenne, akkor valószínűleg felhúzott volna a beszólásaival, de így inkább értékeltem az őszinteségét, sőt, határozottan érdekelt, hogy egy külső szemlélő hogyan ítél meg?

Az egész Airbnb-zés nagyon hasonlít a taxizásra: ott is összekerülsz valakivel, akivel talán most találkoztok először és utoljára, így simán meg tudod osztani akár a legbensőbb dolgaidat. így aztán kapsz is tőle egy azonnali véleményt, ami úgy nem érdekel, hogy arra bármit is építened kellene, de úgy meg igen, hogy valakinek ez lehet az első benyomása rólad. Anno rengeteget panaszkodtam a taxisoknak, akik a műszak végeztével hazavittek és állítom, hogy ez volt a legjobb terápia, amit valaha kaptam. Rengetegen szidját a hiénákat, és a társaság nélküliekhez már be sem szállok, de alapvetően a taxisofőröket nagyon megszerettem abban az időben!

Hazafelé aztán megmutattam Jean-Marcnak a Szimplát és teljesen el volt hűlve, hogy milyen hihetetlen, hogy 10 percre a lakásomtól ilyen helyek vannak Budapesten! Rettenetesen tetszett neki, beakadt nála az "Incoyable!" [=Hihetetlen!], én meg örültem, hogy van egy (újabb) boldog vendégem :-)

Az ezoterikus lengyel lányról azt hittem osztrák, miután a lakóhelyeként Bécs van megjelölve az oldalon és a keresztneve is elég nemzetközi és meg is maradtam volna ebben a hitben a mód alapján, ahogy távozott (proccba vágott vendégszoba, felszedett ágyneműk), ha nem találkozunk és beszélgetünk el egy kicsit az elmenetele reggelén.

Elég sebtiben foglalta le ugyanis a vendégszobámat egyetlen éjszakára azzal a szöveggel, hogy egy amolyan workshop-szerűség miatt jönne Budapestre Bécsből.

Nos, a beszélgetésünk alatt kiderült, hogy nem is workshop-ra jött, hanem Satsong-ra, ami egy ezoterikus rendezvény-szerűség, van benne meditáció, meg beszélgetés, előadás is és nem valláshoz kapcsolódik, hanem tanítóhoz. Ő egy lengyel lány, aki Ausztriában él, ide pedig azért jött, mert mióta amolyan spirituális útra lépett (amin Eckhardt Tolle indította el), sok kapcsolódó videót nézeget és így jutott el egy olyan előadóhoz, aki maga is lengyel és akinek nem csak nagyon szereti az előadásait, de különösen megérintette, hogy valaki az anyanyelvén beszél.

A tanító nő egyébként Varsóban él, de jó kontrollerhez híven (mert foglalkozása szerint a vendégem az), hamar kiszámolta, hogy drágább és hosszabb lenne neki Bécsből Varsóba utazni egy személyes találkozásra, mint eljönni erre a hétvégére Budapestre, amikor a hölgyemény itt tart egy hétvégi kurzust.

Annyit sikerült még megtudnom, hogy 3 évvel idősebb nálam, sikeres banki karrier áll mögötte, de aztán nagyon beteg lett az anyukája, aztán ő is, elhagyta a pasija, két évig munkanélküli volt, mert kereste az ideális állást és bár most sem azzal foglalkozik, amivel kéne, nagyon sokat ad neki, hogy elkezdett foglalkozni a lelki dolgokkal és máshogy tekinteni a világra. Hiányolja az embert mint olyat ebből a gépesített, robotokkal teletűzdelt új világból, amerre most megyünk és szerinte a valódi siker nem is a pénz meg a nagy modernizáció, hanem bizonyos időn belül fel fognak értékelődni az emberi dolgok.

Nagyon nyugodtnak, harmonikusnak tűnt, és megemlítettem neki, hogy egyébként Eckhardt Tolle pont most fog nemsokára Budapestre jönni előadni, ha esetleg érdekli... Felcsillant a szeme, és mondta, hogy utánanéz és még az is lehet, hogy akkor újra átugrik, de közben májusra már van lefoglalt hétvégéje egy hasonló programra Münchenbe és azért az ilyen intenzív lelki élményeket mindig hetekig tart rendesen feldolgozni.

Ebben egyébként maximálisan egyetértünk.

Felajánlotta, hogy ha Bécsben járok szívesen befogad a lakásába (úgyis tudom már a telefonszámát), mert nála is van ám hely és mert szívesen folytatná még a beszélgetést. Nagyon kedves volt, de komolyan!

Nem sok vendégemtől búcsúztam el öleléssel, de tőle nem lehetett másképp.

Kilenc hónapja Airbnb-zem, ezalatt fogadtam vagy 200 embert és akarva-akaratlanul kezdenek kialakulni bizonyos tapasztalataim az egyes nemzetiségek képviselőivel. Mondhatjuk sztereotipizálásnak és rögtön jöhetnek a gonosz vádak, hogy általánosítok, de egyszerűen nehéz hinni a véletlenben, ha MINDEN francia telehajazza a fürdőszobát, MINDEN osztrák/német úgy proccba vágja a vendégszobát, hogy szebb, mint előtte volt (gyakran még az ágyneműt is lehúzzák, hogy ezzel is segítsenek nekem!) és csak ők érdeklődnek, hogy hova dobják a PET palackokat, MINDEN kínai pedig megkísérelni bezárni a lakást belülről, A LÁNCCAL... És figyelem, ez most bizony spoiler volt!

Luke úgy került hozzám, hogy egy aprócska adminisztratív malőr következtében sikerült kiadnom a saját szobámat is egy hétvégére - amit csak aznap tudtam meg. Gyanútlanul üldögéltem ugyanis az idei japán nyelvi szónokversenyen, amikor jött egy értesítés, hogy Luke azonnali foglalással birtokba venné a szobám aznaptól és rögtön küldött egy üzenetet is, hogy most érkezett Budapestre be tudna-e csekkolni korábban a szobába, hogy letehesse a csomagját? 

Megírtam neki, hogy sajnos programon vagyok, de majd nagyon sietek haza és ha az jó neki, légyszi jöjjön ötre!

A(z egyébként ritka színvonalas!) szónokverseny elhúzódott, én loholtam haza, gyorsan rendbe szedtem a szobát és felkészültem az evakuálásra (= összeszedtem minden értékemet és nélkülözhetetlen higiéniai cuccomat egyetlen hátizsákba), írtam Anyuéknak, hogy megnyertek szállóvendégnek a hétvégére, majd fogadtam az amerikai srácot, aki nagyon fiatal volt, nagyon jófej és gyorsan lezavartuk a becsekkolását. Tájékoztattam róla, hogy a szomszédja egy kínai lány lesz, aki már a szónokverseny ideje alatt becsekkolt, váltottunk két szót, majd léptem lefele, de még nem Anyáékhoz, hanem egy baráti vacsorára Évivel meg a taiwani barátaival. Kicsit furán néztek rám, hogy miért érkezem tömött hátizsákkal egy egyszerű magyaros vacsira, dehát vannak ennél érdekesebb jelenségek is kis hazánkban, és azonnal felülírta maga az az élmény, hogy végre sok év után találkoztak Évivel és úgy alakult, hogy a közös nyelv a japán lett (kínaiul ugyanis mi nem tudunk, magyarul meg nyilván ők nem).

Yangyang-ot a kínai vendégemet nem sikerült megismernem a hétvége alatt személyesen, mert bár hívtam a taiwanis vacsira, de már volt programja. (Ha egyedül van itt hasonló korú vendégem, nekem meg van vele közös nyelvű nyitottabb programom, akkor mindig felajánlom, hogy csatlakozhat ha van kedve) Másnap pedig nekem nem volt kedvem vele szórakozni a családi ebéd, illetve egy másik baráti vacsora ellenében - főleg annak fényében, amit este csinált.

Az történt ugyanis, hogy a jól sikerült taiwanis vacsi után hazamentem Anyuékhoz 9-10 körül, elrendezgettem a dolgaimat és már éjfél felé járt az idő, én pedig épp nekiláttam volna az alvásnak, amikor csengett a telefonom egy vadidegen külföldi számról...

Luke volt az.

Azt mondta, hogy bocs, hogy zavar, de itt áll a lakásom előtt és nem tud bemenni, mert az ajtó belülről be van zárva és fogalma sincs mit csináljon.

Tessék???

Szerinte a kínai lány kizárta, nem tud bemenni, mi legyen most?

Mondtam, hogy várjon egy kicsit, azonnal megyek. Hívtam egy taxit, átromboltam a városon úgy ahogy voltam és én is megpróbáltam mindent, de hiába: Yangyang egész megdöbbentő módon nem csak a rácsot, meg az ajtót zárta kulcsra (ami ugye teljesen jogos, ha van kulcsod), de utóbbira még ráhúzta a belső zárat is: nevezetesen egy láncot. Hogy egész biztosan kizárjon mindenkit. Még engem is...

Magamat már kizártam ugyan többször is, de ilyen még nem volt, hogy engem zártak volna ki a lakásomból, viszont az kicsit kiakasztott, hogy mindemellé se a telefont nem vette fel, se a csengetésekre nem reagált. Pedig nagyon hangos ám a lakáscsengőm! Mintha üres lenne a lakás, de ugye nyilván nem volt az.

Luke kérdezte tőlem, hogy tudok-e esetleg egy hostelt, ahol befogadnák ilyenkor, mire mondtam neki, hogy ne szórakozzon, egyértelmű, hogy ebben a helyzetben hazaviszem. így legalább lesz alkalma kipróbálni egy igaz homestay-t (nem mintha akart volna) én meg hazafelé a taxiban sokszorosan hálát adtam, hogy ez a malőr nem egy átlagos vendéggel történt, hanem egy könnyed fiatal sráccal, aki inkább volt hálás, mint mérges és csak nevetett az egészen. Mert ez azért tipikusan egy olyan helyzet, ahol jogos volna az is, ha ki vagy akadva, hogy kizárnak a szálláshelyedről úgy, hogy ott állsz a hidegben egy szál pénztárcával meg a rajtad levő ruhával, miközben minden holmid benn van.

Hajnali egy után értünk haza, átadtam neki a "gyerekszobát", ahova engem terveztek elszállásolni a szüleim és mondtam neki, hogy törülközőt meg hasonlókat sajnos majd csak reggel kaphat. Én meg a nappaliban pihentem el és tudtam, hogy Anyáék úgyis megértik majd a helyzetet és lesz alkalmam felkészíteni őket az "apró meglepetésre" másnap reggel, hisz amint felkelnek rajtam (azaz a nappalin) mennek majd keresztül.

Nos, ez abszolút be is jött. Eleve korán kelős vagyok, meg volt is programom délelőtt, úgyhogy helyre kaptam a fenti fürdőszobát, elkészítettem magamat Anyu ruhatárából (mert az én szekrényem a gyerekszobában van...), szóltam Anyunak az előző napi kis balesetről, adtam némi instrukciót, hogy mit tegyen a vendégemmel ha felébredt (törülköző, reggeli, taxihívás és pénz a visszaútra), majd elmentem a Tanuló Tanáros forgatásra...

Luke valamivel dél előtt kelt (ami régi időszámítás szerint 11 előttnek számított, mert pont ezen az éjszakán kellett órákat állítani), nem fürdött, de reggelizett, majd rendben vissza is lett taxiztatva a lakásomba.

Időközben Yangyang is reagált végre a délelőtt folyamán az üzeneteimre.

Hatalmas bocsánatkérések közepette magyarázta meg a helyzetet, hogy miért zárta be a láncot, amikor tudta, hogy van lakótársa: előző nap borozgatott a barátaival, későn (11 körül) ért haza, látta, hogy nincs az előszobában az amerikai fiú cipője, amiből azt a következtetést vonta le, hogy biztosan már a szobájában van(!!!???), így behúzta a láncot, aztán elaludt és nem hallott semmit. De tényleg nagyon sajnálja, hogy gondot okozott nekünk, kárpótlásul meghívna minket vacsorázni és látja milyen hülye volt stb. stb...

Luke-nek továbbítottam a meghívást, de arra jutottunk, hogy mindkettőnknek lenne jobb programja is, mint egy ilyen kínai lánykával vacsizni, úgyhogy megköszöntem a kedves felajánlást, de mondtam, hogy sajnos nem tudunk élni vele. Viszont ha lehet lécci lécci lécci ne zárja be még egyszer a láncot!

Még egy éjszakát maradtak és remélem találkoztak és személyesen is rendezték a dolgaikat, mindenesetre én már nem láttam őket, mert másnap hajnalban mehettem a tatabányai gyárba keményenyen dolgozni.

A tesóim viszont betegre röhögték magukat a vasárnapi ebédnél azon, hogy míg Márton afrikai meztelen csigákkal állított haza anno, a húgom meg iskolai egerekkel, én húszas amerikai egyetemistával tudom meglepni a családot... Ezzel is bővült a családi legendárium egy újabb sztorival, amit még évekig, évtizedekig fel lehet hozni egy arra alkalmas pillanatban.

Próbálom egyébként rábeszélni Anyuékat, hogy szálljanak be az Airbnb bizniszbe a ház felső szintjével (ami teljesen szeparált, külön zárható és konyhán kívül minden van benne, ami egy szállóvendégnek kellhet), amiben még nem értem el áttörést, de tény: ha nem is szabvány módon, de ezzel az estével tulajdonképp átestek a tűzkeresztségen: megvolt az első airbnb-s vendégük és nagyon jól szerepeltek az értékelésben. Luke hálás volt és azt írta, hogy Anyukám nagyon kedves, és egyáltalán nem mindenki ilyen jófej, hogy így gondoskodjon róla. :-)

Én pedig tanultam az esetből és a lánc azóta hozzá van celluxozva az ajtóhoz, nehogy valakinek még egyszer eszébe jusson kizárni a másik szoba lakóját (az esetek többségében engem és kapcsolt részeimet)... Mert egy becsiccsentett kínai lány lehet, hogy úgy alszik, hogy a leghangosabb csörömpölésre sem ébred fel, de az ördög bizony nem!

Nerolival soha nem találkoztam személyesen. Csak néhány hajszálával a fürdőszobában..

Együtt töltöttünk ugyan egy éjszakát, de ki-ki a maga szobájában. Nap közben váltogattuk egymást (ő délben jött, majd ment is várost nézni, én négytől nyolcig voltam otthon, majd mentem vacsizni, ő valamikor 9-10 körül ért haza, én 11 után... aztán másnap (ma) olyan korán kellett távoznom, hogy ő még aludt, mire visszajöttem, addigra meg már távozott).

Lehetett volna így az egyike azon vendégeimnek, akikből csak egy "vakon" ajánlás marad az Airbnb oldalon, mégis sikerült emlékezetessé tennie a látogatását azzal, hogy tanított nekem valami újat a lakásomról.

Tudni kell, és talán már említettem is, hogy olyan a lakásajtóm, hogy kívülről egy gomb van kilincs helyett - ergo ha kimész kulcs nélkül és az ajtó becsukódik, kizártad magad. Ezt a bravúrt sikerült már kétszer is megcsinálnom, úgyhogy első kézből tudom elmesélni milyen textil papucsban és "játszósruhában" villamosozni Anyáékhoz, ahol egy pótkulcscsomó rejtőzik... Viszont szobakiadás szempontjából ritka praktikus, mert a check-out nélkülem is simán megtörténhet: a kedves vendég csak benn hagyja a kulcsot a szobában, aztán behúzza az ajtót és viszlát! Erre már jóval több példa volt és természetesen soha nem éltek vissza a lehetőséggel, hogy akár vihetnének magukkal valami "szuvenírt" is a lakásból. Mondjuk nem is lenne mit, mert a legértékesebb tárgyam még mindig egy pianínó, aki pedig 300 kilót egyedül le tud cipelni (merthogy a liftbe sem fér bele), annak önzetlenül és önként átengedném.

Most is ez volt tehát a terv. Megírtam Nerolinak, hogy el kellett jönnöm, de ő nyugodtan kicsekkolhat amikor csak akar, szimplán hagyja benn a kulcsot a szobában, úgy minden rendben lesz.

Egy elég rohangálós és stresszes napom volt, távozásakor épp az öcsémék eljegyzési ebédjén ismerkedtem az új rokoncsaláddal, ezért csak jóval később olvastam az üzenetét, miszerint nem a szobában hagyta a kulcsot, hanem úgy gondolta, hogy még biztonságosabb, ha bezárja a rácsot is (a lakásajtón kívül van még egy rács is) és a kulcsomat elrejtette az ajtó melletti asztalon.

Megyek haza, a rács valóban zárva, a kulcs sehol. Nincs a virágok alatt, ahova a jövetelére rejtettem, nincs a kisasztalon, ahol dohányozni lehet az arra hajlamosaknak, nem találom. írok Nerolinak, hogy ez így nem igazán OK, miért nem azt csinálta, amit kértem? Ha nem találom meg a kulcsomat, akkor le kell cserélnem a zárakat!

Visszaírt, hogy nyugodjak meg, ő tuti a házban hagyta őket. Ott kell lenniük a kisasztalon a színes papírmappák alatt.

Színes papírmappák??? Ezt a részt nem értettem.

Visszaírtam neki, hogy nem tudok megnyugodni, a házban szintenként 5 lakás van, ez egy halom ember, miért gondolja, hogy az biztonságos, ha valahol a házban elrejtette a kulcsaimat? Nincsenek meg, és ha nem is találom meg őket, akkor kénytelen leszek zárakat cseréltetni és jelenteni Airbnb-n. :( Az asztalon biztosan nincsenek a kulcsok, más ötletem nincs, hogy hol kereshetném?

A gangon még van ugyan két másik asztal is, de annyira csak nem lehetett ketyós, hogy valamelyik szomszéd asztalára rejtette el. De még ha fel is merült volna benne - nos, azok az asztalok teljesen csupaszok... Csak azok a "papírmappák", azok alatt mit érthetett???

Ekkor kimentem újra az ajtóhoz és megakadt a szemem a belső felén.

Nos, az ajtó mellett belül is van egy kisasztal és azon valóban van egy nagy függőmappa színes tasakokkal. Azonnal odamegyek, felemelem a függőmappát és ott van alatta a kulcs!

De ezt hogy???

Hogyan tudta kívülről kulccsal bezárni a rácsot és mégis benn hagyni a lakásban a kulcscsomót???

Lecsekkoltam a kisablakait az ajtónak, hátha "visszadobta" rajtuk keresztül, de mind belülről volt bereteszelve.

Döbbenten írtam neki, hogy valóban megvannak a kulcsok, sajnálom, hogy problémáztam, de ezt mégis hogyan sikerült összehoznia? ((azt már nem írtam meg neki, hogy kapásból felmerült bennem, hogy lehet, hogy lemásolta a kulcsaimat és elkezdtem számolgatni, hogy ezesetben hány zárat kéne lecseréltetnem...))

Kisvártatva visszaírta, hogy gondolkozott rajta, hogy az elég biztonságos-e, ha csak behajtja az ajtómat és arra jutott: az még biztonságosabb, ha bezárja a rácsot is! Úgyhogy kiment az ajtón, amit nyitva hagyott, bezárta a rácsot, visszanyúlt és betette a kulcsot a beső asztalkára, amin a színes mappáim vannak, majd így húzta be a lakásajtót...

Teljesen kész lettem.

Mondtam neki, hogy lehidaltam a kreativitásától és most már még jobban sajnálom, hogy élőben nem sikerült találkoznunk... De ha újra Budapesten jár, légyszi szóljon, mert mostmáraztán meg szeretném ismerni!

Azt mondta, hogy mindenképpen szólni fog (meg hálás a rugalmas be-ki csekkolásért bla-bla) és hogy most vette észre, hogy az arctisztítóját viszont nálam hagyta, egy elég jófajta, még szinte tele van, használjam egészséggel!

Hiába no, hétköznapi dolgokban a zsenik is lehetnek ügyetlenek... de ezt a csajt akkor is nagyon megkedveltem, még így "vakon" is!