Magyarország kedvelt célpontja az egészségügyi szolgáltatásokat igénybe vevő nyugat-európai pácienseknek. Az a hír járja ugyanis, hogy nálunk minden nagyon profi, a kezelés elsőosztályú, ugyanakkor töredékébe kerül annak, mint ami otthon (náluk).
Ennek megfelelően vannak különösen francia vendégekre szakosodott fogászatok is Budapesten és ezt már csak onnan is tudom, hogy egy barátnőm az egyik ilyennél dolgozik.
A vendégem ugyan pont a konkurenciát választotta, de nem bízott semmit a véletlenre. Azzal indított, hogy neki MINDENKÉPP egy olyan host kell, aki jól tud franciául. Ezt a levelet egy olyan napon kaptam meg, amikor a fent említett barátnőmmel éppen jógázni szoktunk, szóval át is adtam neki a telefont és ő válaszolgatott innentől Jean-Marc-nak. ;-) A terv bejött, lefoglalta a szobámat.
Ezzel a nyelv-kérdéssel úgy vagyok egyébként, hogy semmi lelkiismeretfurdalásom bekamuzni egy kicsit több nyelvismeretet. Többnyire az áll a háttérben ugyanis, hogy ők paráznak, én meg pontosan tudom, hogy a helyszínen már ellavírozunk a body language - kis nyelvtudás keverékkel (hogy azt ne mondjam: a személyes varázsommal :D). Nem tolmácsot keresnek, hanem szállásadót, ráadásul a törődős fajta vagyok és többnyire konkrétan velük is élek, úgyhogy emiatt egyáltalán nem izgatom magam: nincs olyan probléma, amit át ne lehetne hidalni jószándékkal. És igen, ez egyben azt is jelenti, hogy ő már nem is az első ilyen esetem, volt már, akit Google Translate segítségével halásztam le (ott spanyolul), de az megint egy másik történet...
Jean-Marc már csak azért is fontos volt, mint vendég, mert pontosan úgy jött, ami nekem a legjobb: vasárnap estétől péntek reggelig. Áprilisban még nincs igazi szezon: a hétvégék általában lefoglalódnak, a hétköznapok viszont nem feltétlen. Van az az ár, amiért talán azok is elkelnének, de az az az ár, ameddig nem megyek le...
Aznap, amikor érkezett (a választás napján!) rendszeres WhattsApp üzenetekkel tudósított róla, hogy épp hol tart az úton: mikor indult a reptérre, mikor érkezett meg, mikor szállt fel a 100E buszra stb. Este állított be, pont akkor, amikorra ígérte, csak az volt fura, hogy miután beengedtem a kapun, nem jött fel. Leszaladtam érte, hogy megnézzem hova veszhetett el és azt láttam, hogy nagyban a házban gyönyörködik... Felvittem, aztán a remek franciámmal körbemutogathattam neki a lakást, majd rátérhettünk a kérdéseire. Nyilván eddig tartott a kamurész (egyébként nem vagyok annyira tragédia, mint spanyolból, de gyakorlatban sem: magyarul inkább értek, mint beszélek). Kérdezgetett a szobával kapcsolatban néhány dolgot (nem tetszett neki, hogy kicsi az asztal, kevesellte az egy szem törölközőt), sőt, konkrétan millió kérdése volt, de csak kicsit izzasztott meg. Amikor aztán elővette a mappáját (elég hasonlatost, mint nekem van az orvosi dokumentációmhoz) megbizonyosodhattam róla, hogy tényleg nem bízott semmit a véletlenre: ki volt nyomtatva még a Google térkép is BKK útvonaltervekkel (3 különbözővel) a címemtől a klinikáig. Rákérdezett a napirendemre, megegyeztünk, hogy másnap nem fogunk ütközni a fürdőszobában, aztán el lehetett nyugodni. Én hétfőnként nulladik órát tartok, ő meg szintúgy reggelre ment, szóval muszáj is volt aludnunk.
Másnap este beszéltünk legközelebb, leszámítva, hogy gyakorlatilag innentől minden nap bombázott a legkülönfélébb üzenetekkel: hiányzott a konzervnyitó (pont előző héten szabadultam meg a korábbitól), nem tudja bezárni a rácsot, szeretne meghívni vacsizni stb. Ő egész nap a klinikán volt (rám is vicsorgott később a gyönyörű, elöl négy fogát eltávolított mosolyával), nekem meg pont nem volt esti programom, szóval el is vittem a Vörös Postakocsiba, hogy ehessen egy finom gulyást meg somlóit. Itt elbeszélgettünk, kicsit jobban megismertük egymást és felajánlotta, hogy ha ráérek, akkor szerdán is elmehetnénk vacsorázni. Ő nem a puncs.hu-s kategória (akiről majd szintén mesélek), hisz 66 éves, rajta volt a jegygyűrűje és mesélt is a családjáról is, úgyhogy arra gondoltam, hogy ez nyelvgyakorlásnak is jó ötlet, meg nekem is millió étterem van a közelben, amit ki szeretnék próbálni!
Szerdán aztán a Király utcai Trófeára esett a választás. Voltak igényei (legyen leves, meg paprika, ne legyen rágós dolog stb.) és ekkor leesett, hogy ez a hely közel is van, benne is van a keretében (14 000 Ft volt nála készpénzben, de mondta, hogy olyan helyre is mehetünk, ahol többre jön ki, csak akkor euróval fizetne), ráadásul én is mindig ki akartam próbálni!
Nos, ez a választás tökéletesnek bizonyult: imádta a helyet! Voltak magyar specialitások: tatárbífsztek, libamáj, töpörtyű, húsleves, gulyás, hortobágyi palacsinta, kolozsvári töltött káposzta, somlói, arany galuska meg 2010-es ország tortája, de közben nemzetközi fogások is. Szervált is egy névjegykártyát, hogy ide tuti vissza szeretne még jönni! Mellettünk szintén egy nemzetközi páros volt: egy nagydarab magyar nő, meg egy német srác és bár eleinte azt hittem, hogy ez valami privát utazási irodai szolgáltatás lehetett (miután a nő nagyon határozottan navigálta a srácot, válogatott neki magyar kajákat és kicsit idegesnek is tűnt) egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ők itt bizony vakrandin vannak és a beszélgetés sem ment túl gördülékenyen (a fiút én kicsit jobban érdekeltem :S). Mindenesetre a fiú átutazóban volt az országon, szóval az jó ötlet volt, hogy ide hozta a csaj, aztán remélem az este jobban folytatódott számukra, miután mi már leléptünk :-)
Az éttermi közönségben volt egy másik meglepetés is: egy nagyon közeli asztalnál ült az egyik kollégám. Nem közvetlen kollégám, hanem egy magasabb menedzser, akivel a szakszervezet-félénkben vagyok együtt. Egy körasztalnál ültek heten-nyolcan férfiak és ugyan igyekeztem láthatatlan lenni, ez csak akkor sikerülhetett, ha tényleg annyira el volt foglalva magával, mint amennyire annak tűnt. Mindenesetre ő volt a hangadó, meglehetősen zajosak voltak, de enni venni csak kevésszer álltak föl és akkor is egyszerre ezért kicsit hivatalosabbnak tűnt az ő rendezvényük, mint a miénk. Az sem lett volna gáz, ha összefutunk, de szerintem mindkettőnknek fontosabb volt az aktuális társasága és vacsipartnerem sem vett észre ebből semmit sem - szerencsére.
A harmadik meglepetés viszont akkor ért, amikor tanúja lehettem, ahogy Jean-Marc a lazacos sushit ette: jól meglocsolta ugyanis áfonyalekvárral! Még rá is kérdeztem, hogy jól látom-e, hogy a szójaszósz helyett más alternatívát válaszott, de biztosított róla, hogy így is igazán finom. Valahogy nem kívántam meg a lekváros sushit, de felrémlett bennem a japán diákom, aki anno belepakolta a meggyes rétest a gulyás levesbe, majd azt mondta, hogy az egész 10 napos magyarországi út során az a fogás ízlett neki a legjobban...
Nem sok vendégemmel fotózkodom, mert többnyire indokolatlan, de azért vele készítettünk közös képet. Az már kicsit zavart viszont, amikor elkezdett ő fotózgatni engem, mégpedig úgy, hogy nem szólt róla előre. Semmi kínos dolog, csak fura volt, hogy nem kért engedélyt érte. Most a húgom persze gúnyoskodhatna, hogy akasztják a hóhért, de szerintem tök más szitu családi összképeket meg szelfiket csinálni, mint egy vadidegen embert a megkérdezése nélkül kattintgatni. De Jean-Marc "bunkósága" abban is megmutatkozott, hogy kendőzetlenül megmondta a véleményét mindenről: említettem már, hogy ő volt, aki kicsinyelte az asztalkát is a szobában, de például a vacsora során megmondta azt is, hogy a profilképem alapján egy nagydarab Mammának képzelt el, meg hogy ha négy gyereket szeretnék, akkor ideje lenne sietnem! :D Mondja ezt úgy, hogy neki három gyermektelen egyedülálló gyereke van: 33, 35 és 38 évesek, akik közül a legkisebb és a legidősebb lány. Ha a rokonom lenne, akkor valószínűleg felhúzott volna a beszólásaival, de így inkább értékeltem az őszinteségét, sőt, határozottan érdekelt, hogy egy külső szemlélő hogyan ítél meg?
Az egész Airbnb-zés nagyon hasonlít a taxizásra: ott is összekerülsz valakivel, akivel talán most találkoztok először és utoljára, így simán meg tudod osztani akár a legbensőbb dolgaidat. így aztán kapsz is tőle egy azonnali véleményt, ami úgy nem érdekel, hogy arra bármit is építened kellene, de úgy meg igen, hogy valakinek ez lehet az első benyomása rólad. Anno rengeteget panaszkodtam a taxisoknak, akik a műszak végeztével hazavittek és állítom, hogy ez volt a legjobb terápia, amit valaha kaptam. Rengetegen szidját a hiénákat, és a társaság nélküliekhez már be sem szállok, de alapvetően a taxisofőröket nagyon megszerettem abban az időben!
Hazafelé aztán megmutattam Jean-Marcnak a Szimplát és teljesen el volt hűlve, hogy milyen hihetetlen, hogy 10 percre a lakásomtól ilyen helyek vannak Budapesten! Rettenetesen tetszett neki, beakadt nála az "Incoyable!" [=Hihetetlen!], én meg örültem, hogy van egy (újabb) boldog vendégem :-)
