Szeretnék mindenkit felkészíteni rá, hogy ez nem lesz vidám történet, de annyira nem, hogy nincs is erőm megírni nulláról, hanem inkább átmásolom a részleteket, amiket a másik blogomban írtam róla - anno napra készen - és egy befejezést teszek hozzá.

Mert az Airbnb akármennyire is klassz dolog, ha valaki nagyiparban csinálja már csak statisztikailag is  bele kell, hogy fusson egy-két rosszabb történetbe. Jelen esetben egy eléggé megrázóba. Aminek az oldalon semmi nyoma nem lett. Ironikus módon anyagilag is puszta nyereség volt, hisz az egy hónapos foglalásomból 22 óra lett - de én ugye a teljes hónapért ki lettem fizetve.

De ennyire rossz és tragikus történetet senkinek nem kívánok és azt sem gondolom, hogy ilyenbe mindenki törvényszerű, hogy belefut, aki szállást ad idegeneknek, sőt.

Álljon tehát itt a teljes történet a másik blogomból kivonatkolva és a legvégén kiegészítve az egész sztori utóéletével:

2018. Február 24.

A legutóbbi posztomat két részletben írtam: az első felét egy nyugis szerda délután, amikor épp a legújabb vendégemet vártam, a második felét pedig több mint 24 órával később, amikor már túlestem az időközben megérkezett vendég által okozott sokkon.

Február 14-én érkezett egy egy hónapos(!) foglalás Airbnb-n. A jelentkező egy los angeles-i úriember volt, profilkép nélkül és egy egysoros bemutatkozó szöveggel, miszerint ő egy "73 éves férfi erős hátfájdalmakkal". Nyolc éjszaka a rekordom, amit egyben eddig valaki nálam töltött, meg elég bevállalós típus is vagyok, szóval csak kicsit akadtam ki, inkább átadtam magam a kíváncsiságnak: ebből vajon mi lesz? A barátaim persze ugrattak, hogy lehet kifogtam egy gazdag amerikai nagybácsit, de szerintem a valóságban mindenki titkon röhögött rajtam... 

Február 21.-ére volt megjelölve az érkezés dátuma és aznap háromnegyed nyolckor telefoncsörgésre ébredtem. Egy meglehetősen öreges hang szólt bele a kagylóba, hogy ő lenne a mai vendégem és érdeklődne mikor érkezhet? Mondtam neki, hogy a nap nagy részében otthon leszek, így végül a délután kettő órában állapodtunk meg.

Miután fél négykor sem volt még sehol, felhívtam, hogy merre jár? Azt mondta jön, de késik, szerinte olyan fél hatra megérkezik. Jó... Fél hétkor aztán csengett a telefonom, egy ismeretlen szám hívott: mégpedig egy taxis! Azt mondta, hogy itt áll a házam előtt egy amerikai úriemberrel, le tudnék-e menni? Persze, két perc és lenn vagyok!

Mikor leértem D. az anyósülésről tápászkodott ki nem kis erőfeszítések árán. A taxisofőr mondta, hogy a csomagtartója tele van táskákkal, várja az utasítást mi legyen velük. Megkértem, hogy vigye be a liftig. D. eljött a kapuig és ott leült (ez olyan 3-4 méteres táv). Mikor a taxis minden csomagot bevitt, megkértem, hogy menjünk be. Felállt a segítségemmel és elvonszolta magát a liftig, ahol újra leült a lépcsőre és fújtatott. Bepakoltam a csomagjai egy részét a liftbe és felmentem velük a másodikra. Aztán vissza le. Ismét kellett a segítségem a feltápászkodáshoz, de bejött a liftbe és felmentünk. Amíg kinyitottam a lakásajtót, újra leült a lépcsőre zihálva, majd amíg pakoltam a csomagjait befele, konkrétan elfeküdt! Mondtam neki, hogy ez így nem OK, legalább a lakásba fáradjon be. (Dél-amerikai olvasóimnak üzenem, hogy itt nálunk most dúlnak a mínuszok!) Ezúttal nem volt semmi lakás-mutogatás, azonnal a konyha felé irányozott, ahol lerogyott rögtön egy székre. Azt mondta minden rendben, csak kimerült a csomagolásban. Mondtam neki, hogy ha még tudna menni pár métert, eljutna a szobájába és ott le is tudna feküdni. Vett egy nagy levegőt, nekiment a szárítóknak, de azért beküzdötte magát a szobába, ahol úgy ahogy volt (cipőben-kabátban) elterült az ágyon.

Nos, láttam már sokféle megérkezést, de erre az is enyhe kifejezés, hogy nem volt szokványos. Azonnal hívtam a mentős öcsém, hátha át tud ugrani megnézni, hogy minden rendben van-e a vendégemmel, de épp dolgozott, ezért csak annyi tanácsot tudott adni, hogy sürgősen hívjam a 104-et. Közben hívtam Anyut is, aki azt mondta átjön és így is tett. Kicsivel korábban érkezett, mint a mentősök.

Eddigre D. már javában szunyókált és gyakorlatilag a három piros ruhás férfiember ébresztette fel. Megvizsgálták, néztek EKG-t, szívhangokat, betelefonáltak a Bajcsy Kórházba, hogy ajándékot visznek, majd a "gépész" (mert a szakzsargonból már profi vagyok!) eltűnt és egy hordágyszékkel tért vissza. És itt jött a szép jelenet, D. ugyanis közölte, hogy márpedig ő innen nem megy el!

Na és itt van az, amikor sakk-matt a helyzet. A mentősök kedvesen megdicsértek, hogy helyesen jártam el, hogy kihívtam őket, mert abszolút jogos és több okból is be kéne vinniük, ugyanakkor "olyan embert nem lehet megmenteni, aki nem akarja". Beadtak neki valami injekciót és megjegyezték, hogy ettől valószínűleg többet fogja látogatni a WC-t, majd mondták, hogy hívjam őket újra, amikor már nem lesz magánál és nem tud ellenkezni!

Szó szerint ezzel a szöveggel hagytak ott. Megnyugtató, mi?

Időközben megtaláltuk a gyógyszerei receptjeit, amiket nem váltott ki, úgyhogy elindultunk Anyuval. Ő haza igyekezett, hogy hozzon egy váltóruhát, és visszajöjjön hozzám az estére, "mert biztos nagyon félek" - amiről helyből és határozottan lebeszéltem, mert mégis mitől félnék??? Biztosítottam róla, hogy felhívom, ha bármi gáz van (mint tettem korábban is), de menjen csak haza és maradjon is otthon, mert neki másnap munka van! Én meg elmentem és kiváltottam D. gyógyszerét (és már azt is tudom, hogy az ügyeletes patikák "ügyeleti díjat" számláznak fel ilyen estekben, ami értéktől független, csak vásárlásonként terhelik meg vele a beteg pénztárcáját - 381 Ft-tal, szóval azért nem kell belehalni).

Arra mentem haza, hogy az előszoba szőnyegem fel volt gyűrve és szanaszét érmék voltak elszórva rajta (D-nek több zsák mindenféle érméje van): D. a WC-n volt. Mikor nagy sokára kijött, szégyenkezve mondta, hogy majd eltakarítja, amit otthagyott, én pedig odaadtam neki a gyógyszerét és tudtam, hogy én nem akarom megnézni azt a WC-t... Aztán hajnali 3-ig hallgattam a szobámban, hogy lélegzik-e még a túloldalon. Ekkor elszunyókáltam olyan ötig, de akkor felhorkant vagy csinált valami hasonlót, amivel felriasztott. És ezzel meg is ijesztett. Megkérdeztem minden OK-e, de azt mondta, hogy igen, csak egy vödör kérne, hogy ne kelljen mindig körbe mennie a WC-hez. Adtam neki. Aztán hallottam a hangokat, majd azt is, ahogy a vödör felborul... Na remek, már a szobába sem akartam bemenni innentől...

Ez volt az a pont, ahol felhívtam Airbnb-t, hátha tudnak valami tanácsot adni mi a teendő? Erre az ügyfélszolgálatos Annetta megérdeklődte, hogy most akkor szeretném-e töröltetni a foglalást, vagy megtartom a vendéget? Vennem kellett egy nagy levegőt és utána mondtam csak, hogy itt nincs szó a vendég kidobásáról, inkább az érdekelt volna, hogy van-e valami tanácsuk egy ilyen esetre nézve? Nincs... Illetve annyi még volt, hogy fotózzam le a szobát meg a WC-t és majd megtéríttetik a vendéggel a rendbehozatalt. Ezt köszöntem nem kértem...

Később aztán a hölgy főnöke(?) felhívott, kifejezte sajnálatát a kellemetlen helyzetért és megkérdezte, hogy tudnak-e valamiben segíteni és erre én kérdeztem vissza, hogy mondja meg őszintén: szerinte tudnak? Mert az az opció, hogy lemondjam a foglalást nem érdekel! Erre jött a szöveg, hogy ők csak egy customer support és mondtam, hogy tudom, de ezzel meg én nem tudok mit kezdeni. Azt ígérte még érdeklődnek az úrról, mondtam, hogy jó...

Valahogy aztán visszaaludtam és legközelebb 11-kor ébredtem fel. Gyorsan átszóltam a szomszédba, hogy minden rendben van-e és D. szerencsére mondta, hogy igen. Kérdeztem, hogy kér-e valamit enni és mondta hogy egy kávét inna, tejjel. Beraktam pár krumplit sülni (merthogy diétáznia kellhet ugye), leugrottam a kisboltba tejért, aztán amikor kijött reggelizni elbeszélgettünk egy kicsit. Úgy két óráig. 

Kiderült, hogy nincs senkije egyetlen vele nagyjából egykorú fiútestvérén kívül, akinek összvissz egy kétszobás lakása van Amerikában, ahol a barátnőjével él. Ott max 2 hetet tölthetne. További rokonai, fia-lánya nincs. Saját amerikai ingatlana szintúgy nincs. Magyarországra szeptemberben jött, szeptemberig van tartózkodási engedélye is, addig főleg airbnb-vel éldegél különböző helyeken. Egészségbiztosítása nincs, ezért nem akar kórházba menni.

Mondtam neki, hogy Magyarországon ha kórházba kerül és nincs biztosítva, akkor kiküldenek ugyan a címére egy számlát, de ha az visszajön kézbesítés nélkül, akkor a TB kénytelen a mi járulékainkból fizetni. Tudom, hisz anyukám keze alatt számtalan ilyen eset megfordul...

Aztán összeszedtem magam és ultimátumot adtam neki:

1. Vagy kórházba megy, rendesen kivizsgáltatja magát, aztán pedig rendesen szedi a kapott gyógyszereit, VAGY

2. Jelentem Airbnb-n és olyan "ajánlást" adok neki, hogy többet nem fogja senki fogadni

Elmondtam neki, hogy nem tudom őt ápolni, nem vagyok nővér. Bizonygatta, hogy "mindig ez van", ha "elfelejti pár napra a gyógyszereit bevenni" és hogy néhány nap pihenés után mindig rendbe is jön! 15 éve szedi a gyógyszerét, amit kiváltottam neki és már van tapasztalata.

Megmondtam neki, hogy én ezt elhiszem, de közben azért eltelt 15 év, és ami korábban bejött lehet hogy most nem működik már, mert 15 évvel öregebb lett. Elmondtam neki azt is, hogy a mentősök úgy hagyták itt, hogy akkor hívjam őket újra, ha elveszti az eszméletét, de én ezt nem akarom megvárni. Miért nem jó az neki, ha én vigyázok itt a cuccaira, ő meg szépen kivizsgáltatja magát alaposan a kórházban? Egy kórház nem egy mennyország Magyarországon sem, de az ellátás színvonala szakmailag azért rendben van és az a legjobb neki, ha el tudja mondani a panaszait addig, amíg magánál van!

És újra elmondtam, hogy válasszon a fenti két forgatókönyv közül.

Végül beleegyezett az első opcióba.

Abban is megállapodtunk, hogy mielőtt kihívom a mentőket, összekészítjük a cuccait a kórházba.

A fenti beszélgetést is zanzásítottam, a készülődés pedig hasonlóképp időigényes lett, így négykor jutottunk oda, hogy újra tárcsázhattam a 104-et. Az új mentőscsapatot egy nő vezette és amikor megvizsgálták látták, hogy a(z EKG-s?) tappancsokat rajta hagyták az előzőek - számítván arra, hogy nemsokára újra jönni fognak érte...

Odaadtam nekik az éjszakai EKG-t meg a mentősök esetleírását és bár most jobb eredményeket produkált (de annyira jókat, hogy ha nincsenek az éjszakai leletek, talán el sem viszik!), azért bevitték a Honvédba.

Időközben visszahívott az orvosnő, akit - a recept alapján - kerestem telefonon is, meg rá is írtam Facebook-on. D. ragaszkodott hozzá, hogy az egészségi állapotával kapcsolatban csak vele lehet beszélni, de a fiatal kis doktornő elmondta, hogy ők összesen csak 2x találkoztak és eleve úgy ismerkedtek meg, hogy egy amerikai páciense ismerőse. Valóban ő írt fel neki gyógyszereket, de csak olyanokat, amiket rendszeresen szed és a lelkére kötötte, hogy a hasi panaszait vizsgáltassa ki rendes helyen - hiszen ő csak egy háziorvos.

Beszéltem egy korábbi hostjával is. Nála decemberben lakott egy hetet és ott csak annyi konfliktus volt, hogy a lakás amit kapott a negyediken volt, de lift csak a harmadikig járt. Ezen kicsit kiakadt, de végül nem kérte át magát más lakásba. Ennek a férfinek mondta azt is, hogy Magyarországon gyerekek sakk tanításából szeretne élni és a csomagolás során magam is meggyőződhettem róla, mennyi sakkos cucc van nála (több textil/bőr tábla, bábu szettek, sakk-óra, nem beszélve a Polgár lányok könyveiről). 

Szerettem volna bemenni később D-hez a Honvédba, hogy segítsek/tolmácsoljak, de hatkor találkoztunk a Tanuló Tanárokkal, aztán eléggé fáradtnak éreztem magam és csak arra futotta, hogy hazafelé vegyek egy pár gumikesztyűt és - minden biománságom ellenére - Domestost. Persze otthon aztán felhívtam a Honvédot és miután sikeresen beszéltem még azzal az orvossal is, akihez a vizsgálatra várt, és meggyőződtem róla, hogy angolul is és a lehető leggondosabb módon el lesz látva, megnyugodtam és elkezdtem mosni, befejeztem a legutóbbi blogbejegyzést, majd nekiláttam a takarításnak is. Hajnali háromkor végeztem az öt adag mosással és a teljes körű pucolással. Nem volt felemelő... De a szag, az legalább elmúlt... 

Háromkor aztán kidőltem és délben ébredtem pénteken. Gyorsan bevettem a gyógyszerem, mostam egy újabb adagot, összekészültem, meg összekészítettem neki is pár dolgot, aztán egy ebéd kitérő után mentem rögtön a Honvédba. Voltak telefonos kísérleteim egyébként, de azokat nem kapcsolták, ha meg mégis, akkor nem vették fel... Pedig ha felvették volna, nem megyek ki a francba hiába.

Merthogy a sürgősségin azzal vártak, hogy innen elkerült "az amerikai beteg" a kettes számú egységbe (régi MÁV kórház) és az intenzíven van. Bővebb felvilágosítást az állapotáról ott adnak. Szuper!

Ha már meghallom az "Intenzív" szót, végigfut a hideg a hátamon, mert annál szörnyűbb helyet egy kórházban nem ismerek! Kegyetlen rossz! Arra felkészíteni senkit nem lehet! Persze biztosan más élmény, ha az embert altatják közben - mint őt. De ezt ekkor még nem tudtam. Másfelől azt viszont igen, hogy ott aztán nagyon szigorúak a látogatási feltételek és miután én senkije nem vagyok nem fognak beengedni hozzá. Talán még az állapotát sem mondják meg. De azért nyilván átmentem tenni egy próbát.

A másik Honvédban - vagy a régi MÁV-ban - jelenleg látogatási tilalom van. Szóltam a kapusnak, hogy mi járatban vagyok, ő erre a recepcióig beengedett, ahol mutattak egy telefont és megadták az Intenzív számát, hogy ott érdeklődhetek.

Egy kis fiatal nővér vette fel. Nagyon megörült nekem! Azt mondta az első személy vagyok, aki érdeklődik "az amerikai beteg" állapota felől. De sajnos nem sok jó hírrel szolgálhat: életveszélyben van! Nagyon súlyos az érelmeszesedése, és a hasi fájdalmai azért voltak, mert vérzett az egyik veséje. Miután tovább vérzett, most viszik a következő műtétjére, úgyhogy fel sem tudok menni hozzá az osztályra. A jelenlegi műtét tétje az, hogy el tudják-e állítani a vérzést. Ha igen, akkor megmaradhat a veséje, de ha nem, akkor ki kell venni, és marad a másik, ami viszont egy roncs. Ergo onnantól dialízisre fog szorulni hátralevő életére.

Úristen!

Értesítették már a Nagykövetséget, de felvennék az én adataimat is. Meg kellett adnom nevet, telefonszámot és címet "távirat esetére". Megborzongtam. Megadta a közvetlen telefonszámukat, és azt mondta, hogy meg kell beszélnie a főnökével, de jelenleg én vagyok az egyetlen kapcsolattartó személy, ezért lehet, hogy kiadhatnak majd információt számomra. Kérdeztem, hogy van-e még bármi tennivalóm, de azt mondta, hogy nincs és még egyszer elmondta, hogy nagyon örül, hogy bejöttem és jelentkeztem. Mondtam neki, hogy fura, hogy nem tudtak rólam, hiszen a nevemet-telefonszámomat a mentősöknek is megadtam, de azt mondta, hogy az már hozzájuk nem jutott el... Még mondtam neki, hogy amennyire tudom van D.-nek egy fiútestvére, aki benne van az útlevelében is, mint "vészhelyzet esetén értesítendő személy" és ezt nagyon megköszönte. Tényleg nagyon kedves volt és ha nem is jutottam fel D-hez, azért örültem, hogy valaki örült nekem és értékelte hogy bementem.

Időközben aztán jöttek a nagy tanácsok. Kedvencem, hogy "minek kellett ilyesmibe belekeverednem, jobb lett volna ha nem teszem". Na az ilyenen azért kiakadok. Nyilván nem én kerestem a helyzetet, de ha már benne vagyok hagynám ott? Komolyan, nem értem! Lehet, hogy csak 22 órát találkoztunk eddig és lehet, hogy nem tudok róla kb. semmit, de annyit azért igen, hogy nincs itt senkije és most egy hihetetlen veszélyes szakaszában van az életének. Tényleg ilyenkor kéne még egyet belerúgni, csak hogy a kis puha kacsóim ne fáradjanak el? És hát nem vagyok egy mintakeresztény, de komolyan magára kellene hagyni egy bajba jutott embert, ha már hozzám vetette a sors???

Hazafelé persze meg kellett nyugodnom és kellett az a két óra, amíg eldöntöttem, hogy elmegyek kvízestre. Az jutott eszembe, hogy most egyedül otthon a lakásban úgysem lenne jobb, valami meg legalább eltereli a figyelmem ezekben a kritikus órákban.

[...]

Persze felhívtam a Honvéd Sürgősségit is, a telefont pedig a délutáni nővérke vette fel. A műtét sikeres volt, és ugyan rengeteg vért kellett a betegnek adni, de az állapotát sikerült stabilizálni. Sőt, a veséje is megmaradt! Jelenleg altatásban van, lélegeztetik és holnap dializálni is fogják újra, és még egy darabig biztosan az intenzíven marad (akár egy hétig is!), de esélye van arra is, hogy ezt a kört megússza és túlélje. Látogatni nem látogathatom, de ha telefonon érdeklődöm, információt ki fognak tudni adni az állapotáról.

Ha valaki, hát én tudom, hogy egy sikeres műtét még nem mindig jelent győzelmet, sőt, gyakran utána kezdődik a legnagyobb harc! De akkor is nagyon fontos lépés, és nagyon örülök neki, hogy D. ezt az akadályt sikeresen vette! Remélem innentől minden a legjobban alakul majd Vele!!!

2018. Február 27.

D. továbbra is altatásban és lélegeztetőgépen van, a keringése már működik, de dializálni még mindig rendszeresen kell. Tegnap végre orvossal is beszéltem (minden nap telefonálok a MÁV intenzívre). A fájdalmait egy vesekő okozhatta, amivel azonban nem törődött, úgyhogy a kis genyó felsértette, minek következtében vérezni kezdett az egy szem működő veséje. Ezt sikerült ugyan megmenteni, de még nem lehet tudni, hogy be tudják-e majd indítani és el tudja-e látni majd a funkcióját. A másik veséje már le van állva. Gyakorlatilag még "nyitva van hagyva", azaz biztos, hogy lesz még egy műtéte, hogy kiszedjék a tamponokat meg gézlapokat, amiket benne hagytak. Ezt a műtétet először mára ígérték, tegnap azt mondták szerdán lesz, ma meg azt, hogy csütörtökön. Úgyhogy fingers cross please, csütörtökön lesz egy műtéti társam, csak míg ő Pesten lesz műtve, én Budán, míg ő Oxigén maszkban lesz, én "szkafanderben", míg ő altatásban "csinálja", én magamnál leszek és míg neki az élete múlik rajta... nos az végülis nekem is.

Izgulok magunkért, de bízom benne, hogy sikerülni fog! Egyszerűen sikerülnie kell! :-)

2018. Március 1.

Update D.-ről – merthogy csak ennek a posztnak a megírása után mertem felhívni a MÁV intenzívet: végül már tegnap megtörtént a műtétje, kivették a gézlapokat és újra egy kis keringéstámogatásra szorult, valamint továbbra is lélegeztetik. Dializálják rendszeresen és amint be tudják indítani a keringését, megkezdik levenni a lélegeztetőgépről és ha az sikerült, akkor elkezdik ébresztgetni! A vesevérzése friss lehetett, olyan 1 napos(!) és ha még egy napot várunk a kórházba menetellel (amit egyébként nagyon kérlelt tőlem anno), akkor valószínűleg ma már nem élne. A doktornő azt mondta, hogy továbbra is súlyos, életveszélyes állapotban van és még bármi lehet, de első körben megmentettem az életét!  

Ilyen szépet még soha senki nem mondott nekem. Az egész családom orvos és én soha nem mertem őket követni, mert hatalmas felelősségnek tartom a munkájukat és tudom, hogy nem bírnám elviselni azt, ha a hibámból meghalna egy betegem. De ezzel – nyilván – annak a lehetőségéről is lemondtam egyben, hogy meg is mentsek életeket. És akkor valaki mond nekem egy ilyet... Ezt az érzést leírni nem lehet! Szívből kívánom, hogy ti is átéljétek! Igen, sírok. Nem vagyok egy cseppet sem büszke magamra, de nagyon nagyon remélem, hogy nem csak egy hetet kapott, hanem tényleg túl fogja élni ezt a kis „kalandot”. Szeretnék ott lenni, amikor kiengedik a kórházból... és persze ott is kell lennem, hisz továbbra is nálam van minden cucca és hozzám fog hazajönni! :-)

2018. Március 4.

Szombat reggel a kozmetikusomnál kezdtem, aztán amíg vártam a tesómékra, volt időm telefonálni a Máv Intenzívre, ahonnan megtudtam, hogy a vendégem sajnos szepszist kapott. Magyarul: vérmérgezést... Épp akkor vitték CT-re, hogy megtudják, hogy van-e valami oka, vagy ez "csak simán" a műtét következménye? Ennek az eredményétől tették függővé, hogy újra megműtik-e, vagy hagyják, hogy megpróbálja antibiotikumokkal leküzdeni a szervezete az egészet.. 

Sajnos ma már rosszabb híreket kaptam: a doktornő szerint gyakorlatilag az van, hogy meg fog halni. Idő kérdése, hogy mikor. Amikor rákérdeztem, hogy de azért ugye mindent megtesznek érte, akkor némileg ingerültebben kérdezett vissza, hogy miért, azt gondolom, hogy eddig nem tettek meg mindent érte??? Mondtam, hogy nem gondolom ezt.

Csak... rossz érzésem van, amikor azt tapasztalom, hogy egy kezelőorvos lemond valakiről... Összesen ennyi történt.

Amikor arról van szó, hogy mi az elvárásom egy orvos irányába, csupa ilyen patetikus dolgok jutnak eszembe: azt szeretném, ha ő is küzdene. Ha akarná a beteg gyógyulását. Ha hinne benne, hogy sikerülhet neki. És igen, kemény volt ezt az arcomba kapni, hogy meg fog halni. Akkor is rosszul esett, ha nekem ő voltaképp "senkim". A doktornő még annyit hozzátett, hogy persze nagyon kedves, hogy érdeklődöm róla minden nap, meg hogy a Nagykövetség is szokta őket keresni, de rokonról nem tudnak. Neki a mai a negyedik nap volt, de a vérmérgezés tegnap derült ki. Az ő harmadik napján.

2018. Március 6.

- Felhívtam a Honvéd Intenzívet, ahol - akkor még - azt mondták, hogy ha be is indítják D. lélegeztetését és fel is tudják ébreszteni, ezen a héten még biztos, hogy az urológián fog feküdni, nem fogják hazaengedni. A szepszist már csak az utazás reggelén tudtam meg, de akkor is azzal a reménnyel, hogy egy hét alatt túl lesz rajta...

[...]

- Airbnb-n a vendégszobám (ugye) március 20.-áig le van foglalva D.-nak

2018. Március 8.

Reggel egy ismeretlen szám hívott, olyan, amit nem is ír ki a telefon. Az Amerikai Nagykövetség volt. Azt mondták, hogy a telefonszámomat a mentősöktől kapták meg (nyilván, miután a kórháznak sem adták át...), és jobbára D. cuccai felől érdeklődtek. Elmondtam mindent, amit tudtam, de természetesen a “túloldalról” semmi konkrétumot nem kaptam cserébe, személyiségi jogokra hivatkozva. És itt most olyan dolgokra gondoljatok, hogy a nő nem volt hajlandó megmondani még csak azt sem, hogy találtak-e D.-nek rokont. Ellenben nagyon érdekelte a pontos címem, hogy ki vagyok és hogy mikor hozhatnák el tőlem a konzul úrral D. dolgait? Külön kitért rá, hogy vajon az értékei is nálam vannak-e, különös tekintettel egy övtáskára és hogy egyáltalán: mijei vannak a lakásomban? Ez bevallom egy kicsit érdekes volt és meg is mondtam neki, hogy miután együtt pakoltunk be a kórházba nyilván vannak táskái, amiknek ismerem a tartalmát (a ruháit ki is mostam ugye), de ez egyáltalán nem igaz mindegyikre.  Van például 3 laptop táskája, meg egy kicsi szürke kézipoggyász méretű bőröndje, amiket csak akkor nyitott ki, amikor az első mentős csapat járt nálunk és meg kellett keresnie a gyógyszerei receptjeit. A nő összesen háromszor hívott a délelőtt folyamán, mire meg tudtunk beszélni időpontot arra, hogy átjöjjenek hozzám és elvigyék a holmiját.

Ettől a beszélgetéstől rossz érzésem lett, ezért többször hívtam a MÁV Intenzívet, míg délután nagy nehezen kaptam egy újabb orvost (és azért mondom, hogy nagy nehezen, mert a nővér, aki felvette a telefont meglehetősen gyanakvóan kikérdezett a beteggel való kapcsolatomról, mert “én biztos nem az a nő vagyok, aki ma már egyszer kereste őket a Nagykövetségről az úr állapota felől érdeklődve”). A doktor azt mondta, hogy D. állapota változatlan, de szerdán csinálnak (csináltak) neki izotópos vizsgálatot, hogy eldöntsék újra meg kell-e műteni és “voltaképp valamennyire javult az állapota” (ha jól értettem legalább a hasmenése elmúlt). Ez a beszélgetés megnyugtatott, mert eszerint mégsem mondtak le róla és így a remény is felcsillanhatott. Nem akarok nagy általánosságokat puffogtatni, de a saját esetemben is megfigyeltem, hogy a férfi orvosok mennyivel higgadtabbak és tárgyszerűek tudnak maradni szakmai kérdésekben és mennyire nem bocsátkoznak jóslatokba a jövőt illetően. Számomra ez szimpatikusabb és sokkal jobban megnyugtat, mint valakinek a véleményét hallani.

[...]

Én meg annak örültem, hogy D. mégiscsak életben van. Persze azt nem igazán értettem, hogy hogy lehet, hogy a Nagykövetség több mint 10 nap eltelte után bukkant csak fel, mikor elsőként őket értesítették, de aztán ma némileg világosabb lett a helyzet. Ma is felhívtam ugyanis a MÁV Intenzívet, ahol egy új, ám sokkal közlékenyebb nővérke vette fel a kagylót, aki nem tudott orvost adni, ellenben simán kiadott olyan infókat, amiket a Követség titkolt. Jelesül, hogy meglett D. testvére, írtak már neki levelet és őt két dolog érdekelte: az egyik, hogy kapcsolatba lehet-e lépni D.-vel, tud-e neki üzenni valamit (nem), a másik pedig, hogy most neki kell-e nyilatkoznia róla, hogy fenntartsák-e az életben tartó kezelését (Magyarországon nem úgy mennek a dolgok mint Amerikában, itt egy ilyen esetben nem kérdezik meg a lekapcsolást: nem opció). Vettem egy nagy levegőt és rákérdeztem: mennyi az esély arra, hogy ebből még D. visszajöhet élve? A nővérke pedig megmondta őszintén: nagyon kicsi. Az izotópos vizsgálatot elvégezték, de még nem született róla urológiai-sebészeti döntés, hogy újból felnyissák-e azért, hogy eltávolítsák a most bevérzett veséjét, mint potenciális gócot.

Így állt össze tehát a kép, hogy miért épp most került elő a Nagykövetség. Mind a testvére, mind a Nagykövetség abban gondolkodik, hogy napokon belül el fog hunyni, ezért megkezdték a dolgok elrendezését. :/ Lehet, hogy már csak én maradtam, aki még hisz benne, hogy túlélheti ezeket az eseményeket és meggyógyulhat. Persze az sem mindegy milyen áron (és itt természetesen nem az anyagiakra gondolok).

2018. Március 9.

Nagyon igyekeztem úgy szervezni ezt a hetet, hogy semmi dolgom ne legyen, mégis a pályázat teljes anyaga csak mára lett meg (miután tegnap sikerült hozzá megszerezni az utolsó hiányzó alárást is – konkrétan egy lanofkában), volt egy sikeres tolmácsinterjúm az egyik hüttében(!), keresett az Amerikai Nagykövetség összesen négyszer, írtak a diákjaim és persze a telefonom is rengeteget csengett, főleg az első napokban. No és nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna D.-re...

2018. Március 11.

Amíg én épp inspirálódtam vegán főzés ügyében, a város egy másik pontján valakit épp ébresztgetni kezdtek.

Telefonáltam reggel a MÁV Intenzívre, akkor mondták, hogy pénteken végül kivették D. jobb veséjét, ami annyiból elég szomorú, hogy innentől dialízisre fog szorulni. De a körülötte lévő területek is nagyon csúnyák voltak (értsd be voltak gyulladva), ezért még nem biztos, hogy ezzel megszűnt a góc. A napi terv pedig az volt, hogy felkeltsék! Lélegeztetésre már régen nem azért szorult, mert ne tudott volna levegőt venni, hanem, mert altatásban volt, valamint a vérnyomása is nagyon alacsony volt. Arról most leszedték és elkezdték felébresztgetni. A nap kérdése volt, hogy ez vajon sikerülhet-e?

Este újra telefonáltam, és akkor mondták meg, hogy az ébresztés sikerült. A látogatási zár továbbra is életben van, plusz az Intenzívnek eleve van egy olyan szabálya, hogy csak egyetlen egy ember látogathatja naponta és az is csak közeli hozzátatrtozó lehet. Nos igen, ez való igaz, de ebben az országban jelenleg én vagyok az egyetlen ember, aki látogatni tudná... és szeretném is! Álltólag lehet vele kommunikálni, de ő beszélni nem tud, mert a gégéjét felvágták. Csak reagálni tud: bólogatni és fejet rázni.

Azt mondták, hogy ha holnap 9 után keresem a részlegvezető orvost, akkor ő esetleg engedélyt tud adni, hogy én legyek a magyarországi látogatója, illetve hogy a "vesztegzár" ellenére meglátogathassam. Még soha nem voltam Intenzív osztályon a másik oldalon. Gyanítom, hogy az nagyon más. De mindenképpen szeretnék vele "beszélni". Remélem megkapjuk az engedélyt.

2018. Március 13.

Hazatérve kitakarítottam a lakást, mert "vendégeket" vártam. Ma jött ki hozzám az Amerikai Nagykövetségről a konzul és egy női asszisztense, hogy elvigyék D. cuccait. Először meghallgatták a történetemet, megkérdezték ki volt-e fizetve a szállás, illetve, hogy D. anyagilag tartozik-e nekem valamivel, mire mondtam, hogy nem. Közvetlenül a kórházból jöttek és újra meghallgattam a mondatot, miszerint nélkülem már nem élne, de ennek már nem tudtam igazán örülni, mert kivették a veséjét, márpedig nélküle a hátralevő életminősége borzalmas lesz. A konzul azt mondta, hogy a vesevérzését egy kezeletlen vesekő okozta és ha már korábban orvoshoz fordult volna, akkor nem kerül ekkora bajba. Sokszor megköszöntek mindent, amit érte tettem, aztán összepakolták a holmiját és távoztak. Nem volt semmi jegyzékbe vétel, nem kellett semmit aláírnom stb. - bevallom ez egy kicsit furcsa is volt. Azt mondták, hogy majd bent a követségen leltárba veszik a cuccait. Volt neki viszonylag sok készpénze is (az ominózus övtáskában), amire kevésbé aktívan "repültek rá", mint azt előre gondoltam, mindenesetre remélem nem "kobozzák el" tőle, vagy ilyesmi, hanem szépen megőrzik, amíg ki nem jön. Összekészítettem még múltkor egy kis csomagot D. számára, hogy ha kijön az Intenzívről, akkor legyen pár alap dolga, de ... nos, egy kicsit olyan "legyintően" kezelték a dolgot. Annyit azért elmondtak, hogy a testvérét értesítették és kapcsolatban vannak vele a kórházban, nagyon aggódik, de sajnos nem lehet most itt Magyarországon. Azt ígérték, hogy majd értesítenek róla, hogy mi történt vele én meg megkérdeztem, hogy meglátogathatom-e majd a kórházban, ha véget ért az influenza járvány, legalább, hogy elköszönjek tőle és mondták, hogy persze.

Elvitték az összes holmiját (kivéve a mosószerét, azt itt hagyták - mondván majd vesz magának újat), nekem csak az amerikai konzul névjegykártyája maradt "emlékként"...

[...]

Nagyon rossz valakinek a kezét elengdni, és néha mégis muszáj. Nagyon rossz, de meg kell tenni, mert utána, hosszabb távon csak így lehet könnyebb. De... azt montam már ez mennyire nehéz???

2018. Március 16.

Azt mondják, ha valaki lovasbalesetet szenved, minél hamarabb vissza kell ülnie a lóra, hogy ne fejlődjön ki benne a félelem a lovaglástól.

Ennek jegyében miután D. cuccait elvitték, azonnal meghirdettem a szobáját, hogy újra kiadó. Sejtettem, hogy lesz rá jelentkező és mit ad Isten, megint Amerikából. Ezúttal két lány jön egy "szolgálati kutyával", de hogy ez pontosan mit takar, majd megtudhatjátok  a másik blogból! 

Valaki kérdezte az imént, hogy hogy vagyok és dióhéjban annyit sikerült csak mondanom, hogy "3 hete megmentettem valaki életét, 2 hete volt egy robotműtétem, múlt héten síeltem, jövő héttől meg tolmácsolok, so business as usual". Persze a szemfülesek észrevehették, hogy ezt a hetet diszkréten kihagytam, pedig talán az összes közül most volt a legtöbb dolgom. Mind fizikailag, mind lelkileg.

Fizikailag azért, mert kegyetlenül be volt osztva az a röpke 3 nap, amiből ez a munkahét állt.

[...] és le kellett navigálnom az amerikai konzul látogatását (Siker! bár abban még mindig nem vagyok biztos, hogy nem nyúlják le a pénzét... mert készpénze elég sok volt és az átadás-átvételnek semmit nyoma. Mondjátok, hogy egy Nagykövetség nem ilyen pitiáner!).

[...]

Lelkileg viszont szintén nehéz volt, mert kaptam egy csomó rossz hírt. Főleg rossz döntésekről, amiket nem tudom miért hoztok emberek, itt a tavasz, inkább örülni kéne, hogy éltek és egészségesek vagytok!!! Nyilván könnyű ezt mondani és nyilván - mint a Facebook-on - én is látom a 3 évvel ezelőtti önmagam, ahogy szétfájt a szívem és utáltam mindent és nagyon szomorú voltam, de ha valamit, azt biztosan megtanultam, hogy ilyenkor nem az a megoldás, hogy magunkat pusztítsuk. Hanem, hogy szembenézzünk a problémákkal.

Ha orvosi a bajunk, akkor elmenjünk orvoshoz és szembesüljünk vele mi a gond.

Ha D. orvoshoz megy a hasfájdalmával, nem szúrja ki a vesekő a veséjét és nem feküdne negyedik hete gépeken egy magyar kórház intenzív osztályán... Rohadt jól hangzik, hogy megmentettem valakinek az életét, csak épp nem egy ilyen életre szerettem volna őt megmenteni, hogy innentől 2 naponta dializálják...

[...]

De legalább megérkeztek a vendégeim, cukik, cuki a kutya is és már el is romboltak felfedezni a várost. Újra kiadni a vendégszobát, ergo visszaülni arra a bizonyos lóra (Siker!).

2018. Március 30.

Ugyanekkor, egész pontosan március 23.-án hajnali három óra öt perckor D. elhunyt a kórházban. Szinte órára pontosan négy hetet töltött benn. :-(

Ami abból a blogból kimaradt:

Március 17.-én találkoztam a volt lakótársaimmal, akik egyike jelenleg konzulként dolgozik és megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye az amerikai konzul viselkedéséről?

Azt mondta, hogy nem járt el szabályosan, mert mindent helyben kellett volna jegyzékbe vennie, de valószínűleg csak engem szeretett volna megkímélni. És azt is mondta, hogy szerinte nem nyúlta le D. pénzét (ami egyébként 3 féle valutában kb. másfél millió Ft-értékű volt), mert egy konzul elég magas juttatást kap és ebben az esetben egyébként is rengeteg munkája lehetett az esettel.

Március 29.-én együtt vacsoráztunk két barátnőmmel, akik viszont kb. kinevettek, hogy milyen kis naiv vagyok, hisz biztos hogy már a kocsiban szétdobta a pénzt a konzul, meg az asszisztense...

Kicsit furdalt a kérdés, hogy mi lett D. pénzével, amit én gondosan megőriztem, de végül nem volt rá energiám, hogy nyomozásba kezdjek.

Márcus végi keltezéssel aztán jött hozzám egy postai levél az Amerikai Nagykövetségtől. Ebben megköszönték, hogy egy ilyen nehéz helyzetben, amikor külföldi honfitársuk kórházi kezelésre szorult ilyen szépen elintéztem, hogy a megfelelő ellátásban részesüljön és megköszönték, hogy megmentettem az életét. (Azt elfelejtették hozzátenni, hogy ennek ellenére meghalt.)

Egy külön bekezdésben pedig megjegyezték, hogy minden ember nagy félelme amikor külföldön kórházba kerül, hogy mi lesz addig a személyes tárgyaival, és a két ország kapcsolatának pontosan az a becsületesség és megbízhatóság az alapja, amiről én tanúságot tettem.

Ebből arra következtettem, hogy a pénze megmaradt, nem nyúlták le és természetesen kedves gesztusnak tartom ezt a levelet.

De valahányszor erre a történetre gondolok elönt az üresség érzése és a tompa szomorúság. Pedig tényleg senkim nem volt. De egy kicsit nyilván megszerettem és nagyon szomorúnak tartom, hogy külföldön, teljesen magányosan hunyt el és én voltam az utolsó ember, aki nem egészségügyi dolgozói minőségben rendesen tudott vele beszélgetni.

Az egyetlen dolog, ami kicsit megnyugtat, hogy azt érzem mindent megtettem érte amit lehetett. És valahol "szerencsés", hogy olyankor érkezett, amikor 2 napig nem volt kötött programom, azaz tudtam vele rendesen foglalkozni. Csak azt sajnálom, hogy nem egy nappal korábban érkezett. Akkor talán még most is élne...